Tudom, tudom. Erdőben biciklizni, és a kerékpározásra kijelölt erdészeti magánútról letérni az 1999. évi, akárhányadik törvény, akármelyik paragrafusa alapján tilos, de ki tudna ellenállni a kihívásnak, hogy az unalmasan sima aszfalt után ne a bódító illatú fák között, ide- oda tekergőző ösvényeken fedezze fel a természetet?
Tiszta a lelkiismeretem, mert szemetet nem hagytam hátra, kárt semmiben nem tettem, fát nem karcoltam, állatot nem öltem. Épp elég rongálást láttam, hegyekben álló üres flakonokat, méterenként virító papír zsebkendőt. Sokkoló, de volt hogy intimbetétet, tampont, eldobott óvszert fedeztem fel- természetvédelmi területen! Gyalázat! Sírni tudtam volna a látványtól.
Sajnos, a Bükk sem kivétel a gyalázás alól. Biztos vagyok benne, hogy ha szemétgyűjtést rendeznénk, több tonnányira való mocsok gyűlne össze.
De most nem akarok erről kiselőadást tartani, inkább megosztom veletek annak a kurta egy hétnek az élményeit, amit a Bükk szívében töltöttünk el, Andrej meg én.
A leírásokhoz tartozó fotók egy része lehet, hogy silány minőségű, mert a cifrább monti túrákra nem cipeltük magunkkal a hiper-szuper fotóapparátot, csak egy egyszerű telefon állt rendelkezésünkre, de a lényeg talán így is kivehető.
Remélem, kedvcsinálónak- vagy épp kedvszegőnek- pont elég lesz :).
1.nap
Este nyolc óra. Egy hűvös, csendes szobában ülök, előttem a dohányzóasztalon az egyetlen zümmögő masina, gombjai sebesen kopognak. Odakint egy teremtett lélek sem jár, mintha ez itt tényleg Szentlélek otthona lenne. Hallom, amint odakint egy kései madár csattogva búcsúztatja a napot, és eszembe jut az autópálya elviselhetetlen zaja, ahogy ölemben a kiterített térképpel üvöltve próbálom magyarázni az utat.
Aztán megérkezünk ide, Szentlélekre, a kétöklömnyi kátyúkkal borított, szerpentines hegyi úton keresztül, ide, az Isten színe elé, és hirtelen rájövök, hogy halálosan kimerült vagyok, mint egy űzött vad.
A csendből előbújnak a belső szörnyek, eldugdosott, régi fájdalmak, gyászok, elvesztett ősök emléke, a fáradtságtól, folyamatos szorongástól zihálva kapkodom a levegőt.
Hétszáz méteren vagyunk, a város forró pora után itt kristálytiszta, hűvösen kijózanító a levegő, panzióban rajtunk kívül csak egy négytagú család. Minden adott a tökéletes elvonuláshoz.
A szobánktól alig 50 méterre egy pálos kolostor romjai- halott porhüvely, amiből már rég eltávozott minden erő, a sarkai gazosak, körben elszórt papírzsebkendők, üdítőskupak, intimbetét. Halottgyalázás. Várok valami érzést, valami olyasmit, ami a templomban kapja el az embert, de nem jön semmi.
Aztán a romoktól nem messze megpillantunk egy meredek sziklafalat, és naplemente előtt megmásszuk. Igen, egyből megértek mindent. Talpam, tenyerem átmelegszik, amint az energia átmelegíti, mintha egy halkan duruzsoló kályha mellett ücsörögnék.
Lélegzet visszafojtva bámulok a szakadékba, hátha meglátok egy rókát, őzet, embert de semmi sem mozdul. Néha zizzen egyet az avar, ahogy lehullik egy falevél, távolabb fanyűvő bogár perceg, s a vér zubogva folyik az ereimben.
Kezdek élni.
2.nap
Nehéz, forgolódós éjszaka utáni kábult reggelre ébredtem. A kemény párna, a nyikorgó ágy, na és a szokatlan helyszín szinte félálomban tartott. Rókaugatás, és ha jól emlékszem, még bagoly vagy kuvik hangja is felriasztott néha. Nehezen indult a nap.
De mára ennyit van kedvem írni. Pedig klasz volt. Jártunk Miskolcon, ami fél Pestnyi város, egy kicsit bekukkantottunk Miskolc- Tapolcára, aztán célba vettük Lillafüredet, ahol a nap hátralévő részét töltöttük- sétálgatással, fotózással, pisztráng-evészettel, kisvonatozással. Majd később többet erről. Most inkább pihennénk. A biciklik meg csak várjanak.
3.nap
Könnyedre terveztük, de kőkemény montitúra sikeredett belőle. Úgy volt, hogy csak a közeli Bánkútig csordogálunk el, aztán végül is letekertünk vagy 40 km-t, ami önmagában nem sok, de terepen legalább nyolcvannak hat.
Amikor kinyitottuk reggel a szemünket, Bánkút lebegett előtte, mint bűvös úti cél. Reggeli után azonban korántsem voltunk ennyire biztosak a dolgunkban. Fejembe vettem, hogy nekem kell egy gyógyszertár, azt pedig csak Bükkszentkereszten találunk leghamarább.
Hát nekiiramodtunk. A pálos kolostorrom mellett a kék jelzésen indultunk, amiről azt hittük, hogy sétagalopp lesz, de igen nagyot tévedtünk. A kezdetben széles, már- már autózásra alkalmas gyalogösvény hamar sziklás, meredek és szűk járattá alakult. Végig húznunk kellett a fékkart, mert közel fél órán keresztül csak lefelé csorogtunk. Utunkat hol kidőlt fatörzsek, hol apró erek, csalános- tüskés növények keresztezték. Erre abszolút nem számítottunk. A szembejövők figyelmeztettek bennünket, hogy csak óvatosan a száguldozással, de erre nem is tudtunk sort keríteni, mert túl sok volt a váratlan akadály. Amikor végre lejutottunk a rengetegből, Ómassára érkeztünk. Innét tovább követtük a kék jelzést- egy ideig, aztán a sárga jelzésen folytattuk tovább, mely becsatlakozott a zöld jelzésbe. Itt következett az út legdurvább szakasza.
A Huba- forrástól becslésünk szerint kb. 250 méteren keresztül sziklamászás következett. Nagyon meredek, nagyon csúszós és sziklás talajon kellett felvergődni, ami felváltva jelentett biciklitolást, és háton való cipelést. Közben 3 embernyi vastag fatörzsek feküdtek keresztben, amiket alig tudtunk átlépni. A törzseken látszódtak a többi montis gépének nyomai, melyek valószínűleg éppúgy szenvedtek, mint mieink.
Miután ezt is túléltük, a Sebesvíz Panziónál már a piros négyszög jelzést követtük. És ez jelentette a napunk legnagyobb baklövését. Bal helyett ugyanis a jobb oldali irányt követtük, ami elvitt bennünket ellenkező irányba, azaz távolodtunk úticélunktól- és nem is keveset! Andrej úgy számolta, hogy legalább 10 km pluszt tekertünk így le.
A piros jelzést kivitt bennünket Jávorkúthoz, ahol ismét rossz irányba kanyarodtunk, vissza a Sebesvíz Panzió felé. Szerencsére hamar feleszméltünk, és kb. 1 km tekerés után visszafordultunk Jávorkútra.
Itt megtöltöttük friss forrásvízzel a kulacsainkat, és indultunk tovább. Egy „korrigáló” útvonalat kellett választanunk a cél érdekében. Egy darabig a kék-zöld jelzést követtük, majd a sárga keresztet, ami szintén bátor döntésnek bizonyult, ugyanis a jelek a fontos csomópontoknál el-elmaradoztak, így a lehető legtöbbször mentünk rossz irányba. Hol egy traktoros segített, hol a jószerencse, és a női megérzés.
Ez az útszakasz még egy meglepetést tartogatott. A hátsó fékem minden külső behatás nélkül egyszerűen befogott, így folyamatos fékezéssel haladtam előre, ami kétszer annyi energiámat emésztette fel, mint egyébként. Lassan az idegeim is kezdték feladni. A fáradtságtól nyűgös, hisztis lettem, és nem épp a legkedvesebben adtam Andrej tudtára, hogy legszívesebben hagynám az egészet a csudába.
Aztán valahogy mégis eljutottunk Hollóstetőre, és néha a fék is normálisan működött. A szomszéd település, Bükkszentkereszt elvileg egy köpésnyire volt innét, de ez már óráknak tűnt. Hegyen fel, aztán le, megint fel…. Sziklák, megint sziklák, a sárga jelzés hál istennek sokkal jobban látszott.
A sok bénázásnak köszönhetően 4 órás zötykölődést követően végre beértünk úticélunk végéhez, Bükkszentkeresztre. A gyógyszertár természetesen már zárva volt, így a szomszédban lévő takaros gyógynövényházat kerestem fel, ahol Szabó Gyuri bácsi, a híres szentkereszti füves ember gyógyteáit lehetett kapni. Vásároltam magamnak egy zacsival (most épp azt kortyolgatom), majd megebédeltünk, és az út szélén álló artézi kútból jó hűs vizet mertünk a kulacsokba.
Tudtuk, hogy innét még messze van szállásunk, így biztosra akartunk menni. A faluból Lillafüred felé előbb a kék jelzésen közelítettünk- egy ultrabrutál, sziklás, vesekő zúzós, fékkar rángatós lejtőn. Mire kiértünk az aszfaltozott főútra, a középső, fékezésre használt ujjam tisztára begörcsölt (úgy látszik erre is gyúrni kell).
Viszont mindez megérte, mert innét már csak le kellett kígyózni Lillafüredre, egy kellemes, szerpentines, tükörsima aszfalton.
Innét már csak aszfalton közlekedtünk, ami cseppet sem volt megváltás hosszú megpróbáltatások után. A Szentlélekre vezető út ugyanis csak folyamatos, 13 km-en keresztüli partmászást jelentett, amit bevallom, az utolsó kettő km-en már nem bírtam. Andrej bebizonyította, hogy ő világ leglovagiasabb férfija. Amennyire erejéből telt felsprintelt a durva kaptatókon, majd autóval visszajött értem. Az apartman gondnoka aggódva kérdezte, hogy mi történt, de mondtam, hogy semmi különös, csak kicsit hosszú volt az út hazáig J.
4.nap
Jaj, Istenem nézzük meg a tárcsafékemet, hátha javítható! Andrej szétszedte, piszkálgatta, nézegette, de nem sok ötlete volt, hogy mit is kéne tenni. Arra gondolt, hogy ebben a szörnyű forróságban az olaj térfogata megnőtt, és ettől folyamatosan fog a fék. Hosszas tanakodást követően neten keresztül kerestünk egy bringaszervizt Miskolcon. Nagy nehezen megtaláltuk őket (GPS kicsit megbolondult), és muszáj leírnom, hogy a Bombastic bringaboltról van szó, mert a rengeteg munkájuk ellenére előre vették a gépem ügyét (főleg, hogy látták, itten komoly bicajról van szó), és pikk- pakk orvosolták a problémát. Bár először lehurrogták Andrejt, mondván, az olaj nem lehet benne több, mint amennyi belekerült, de bebizonyosodott, hogy a meleg valóban hatott a térfogatára. Megoldásként 2 cseppet kiengedtek a fékkarból, ami most kicsit beljebb fog, de legalább kifogástalanul működik.
Ezzel el is ment a délelőttünk, így hosszú túráról szó sem lehetett. Visszakocsikáztunk Szentlélekre, és rövid szieszta után egy egészen kurta karikát kerestünk, hogy mégis elmondhassuk, ma is montiztunk egy jót. 
Szintén a szállásunk volt a kiindulópont, de ezúttal ellenkező irányba. Arra gondoltunk, hogy útközben forrásvizet töltünk a kulacsokba, ezért választottuk a kék kör jelzést, amely a Köpűs- forráshoz vitt (lefelé). Innét hosszas lejtőzés következett először a sárga kör, majd a sárga négyszög jelzéssel. Erősen tépni kellett a fékkart, mert a sziklás talaj sok csapdát rejtett. Az út végül beletorkollt a sárga kereszt jelzésbe, ami már tegnap is jól megszívatott bennünket. Ma sem volt ez másképp, ugyanis meredek partot kellett megmásznunk, 90%-ban tolós, háton cipelős, emelgetős szakaszon. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg felértünk az Aranylépcsőnek nevezett ösvényen. Számomra egyszerűen maga volt a horror. Keresztbedőlt óriás fatörzsek, amiken alig bírtam keresztülmászni, aztán kövek egymás hegyén hátán- még gyalogosan is nagyon veszélyes. Hála Andrejnek, a kritikus pontokon épségben átjutottam. 
Az Aranylépcső kivitt a műútra, melynek másik oldalán folytatódott a sima sárga jelzés, majd a kék jelzést követve felkapaszkodtunk a Látó- kövekhez. E helyről csodálatos, ámulatba ejtő kilátás nyílt a környező hegyvidékre. Állítólag tiszta időben akár a Magas- Tátráig is ellátni innét. A látványt csupán a köveken elnyomott cigaretta csikkek, és csokis, chipszes papírok rontották.
Innét sóhajtásnyi távolságra találtuk a szerelmesek fáját, ahol váltottunk egy izzadságtól ragadós csókot, és holnaputánra is hűséget fogadtunk egymásnak. Aztán visszaereszkedtünk a szálláshelyre.
Nos, valószínű, hogy a tegnapi túrát nem sikerült teljes egészében kipihennem, de a mai nagyon sok volt a lelkemnek. Rövidre, de töményre sikeredett, pedig úgy álltunk neki, hogy ez még edzésnek is édeskevés lesz. Hát, ha minden edzés ilyen lenne, asszem kellőképpen kicombosodnék.
Talán holnap minden könnyebb lesz…
5.nap Muhaha :D nem lett könnyebb. Pedig nem volt valami nagy eresztés a mai teljesítményünk. Alapvetően én bírtam jobban, Andrej mentálisan eléggé padlón volt. Ezért egészen könnyed, trafikálós napot raktunk össze- gondolatban :).
Távolságát tekintve hosszabb lett, mint a tegnapi és akadtak benne igazi nyalánkságok.
Nézzük hát: A szállástól (ami egyébként turista csomópont) a kék kereszt jelzésen indultunk észak felé. A tegnapi Látó- köveket elkerülve rácsatlakoztunk a sárga jelzésre, és nyugatnak fordultunk. Először a Mária- forrásnál álltunk meg, ahol feltöltöttük a kulacsokat, majd sajnálatos módon egy kissé elvétettük az utat- a letarolt, gyökerestül kitépett erdő miatt. Nehéz szakasz következett- famászással, amit mindketten eléggé rosszul viseltünk. Amikor túljutottunk ezen is, technikás lejtőzés következett, aggasztóan hosszú ideig. Tudtuk, hogy mindennek meglesz a böjtje, hiszen végcélunk közel 900 méteres magasságban feküdt. 
Aztán elértünk a Vár- forrás nevű helyig (még mindig a sárga jelzésen), itt megint ettünk, ittunk, gyűjtöttük az erőt a szó szerint fejünk fölé tornyosuló hegyek leküzdéséhez. A turistatérkép ugyan írta, hogy a Dédesi- várromig vezető ösvény meredek lesz, de azt nem gondoltuk, hogy ilyen hosszan. Minimum fél órán keresztül küzdöttük magunkat felfelé, de olyan meredek parton, ahol gyalogszerrel is észnél kell lenni. Patakokban folyt rólunk a víz, az erdei legyek szemtelenül elleptek bennünket. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire valahogy feljutottunk.
Andrejnek nem volt elég a mászás, így felkapaszkodott a Kis-vár nevű sziklára, én pedig tovább kerekeztem a Dédesi- várromhoz. A rom tetejéig fizikai képtelenség lett volna feltolni a bicót, így félúton lepányváztam a pacit, és onnét egymagam másztam.
A látvány mindenért kárpótolt: amerre elnéztem, mindenütt erdőrengeteg, hegycsúcsok, a távolban aprónak tűnő falvak. Úgy éreztem magam, mintha a világ tetején járnék. Hamarosan Andrej is felért, és szemügyre a vár romjait, ami kb. két falmaradványból, és egy kútból állt. Az idő teljesen megette a masszív falakat.
Miután kigyönyörködtük magunkat, visszamásztunk a vár aljáig, és következett a fekete leves…
A kék jelzésen elindultunk a Bálványos felé, több kilométeren keresztül. Az út ezen szakaszáról nem tudok sokat, mert igen zavaros, hogy hogyan keveredtünk a Petőfi- kilátó felé vezető zöld plusz jelzésre. Egy biztos, kilométereken keresztül olyan mászásban volt részünk, hogy majdnem feladtam. Nem tudtunk nyeregben maradni, kb. 1 dl víz maradt a kulacs alján, és csak úgy szakadt rólam az izzadság. Asszem, sosem volt részem ilyen idegtépően hosszú mászásban. 
Amikor már majdnem felértünk a kilátóig, megdörrent az ég. Alig jutott valami kis idő arra, hogy a kilátóból szemügyre vegyük a környező tájat. Próbáltunk mielőbb Bánkútra érni, de már nem sikerült. Az erdőben ért bennünket a nyári zápor. Szerencsére a fák jó esernyőként szolgáltak, így csak picit áztunk meg.
Amikor elállt, lecsorogtunk a Fehér Sas panzióig, majd megkerestük a Czékus- kutat, hogy ismét ihassunk. Kicsit megszárítkoztam a napon, aztán tanakodni kezdtünk, hogy aszfalton, vagy az erdőben jussunk- e el hazáig. Végül a kalandvágy győzött, na meg az a tudat, hogy magasabban vagyunk, mint a szállásunk. Így a piros jelzést követve elindultunk Szentlélek felé. Ahogy egyre lejjebb ereszkedtünk, úgy lett mind szárazabb az erdei ösvény. Akadály nélkül jutottunk haza.
A végére úgy éreztem, még nem tekertem eleget, és maradt bennem szufla pár plusz kilométerhez.
A holnapi napot Szilvásváradnak szenteljük.
6.nap
Hideglelős éjszakán jutottam túl. Nem sokkal azután, hogy fáradtan álomba merültem volna, olyan háromnegyed 11 körül egy csendes dobbanásra ébredtem, ami az előszoba felől jött, majd arra, hogy Andrej egyszer csak eszelősen kipattan az ágyból, és rémülten az ajtó felé siet. Nem tudom, mi történt, ő azt állította, hogy kulcscsörgést hallott, mintha valaki be akart volna jönni. Az ajtónk valóban nem volt bezárva, de fizikai képtelenség, hogy bárki is észrevétlenül ránk törjön, mivel a bejárat előtt mozgásérzékelős lámpa van, tehát fel kellett volna kapcsolódnia. Riadtan ültünk a sötétben, bámultunk kifelé az ablakon, hátha hallunk valami mozgást, de az éji bogarak zizegésén kívül semmi sem törte meg a csendet. Akkor eszembe jutott, hogy a második éjszakán én lettem beijesztve, mert az éjszaka közepén egy marha nagy koppantásra ébredtem, ami a plafon felől jött. Otthon is szokott efféle történni, ezt elkönyveltem poltergeist jelenségnek, de az itteni élmények kicsit erőteljesebbnek bizonyultak. Hm, jut eszembe, a szobaszámunk harminchármas.
Ami a mai napunkat illeti, nem is tudom, érdemes-e írnom róla. Igen nehézkesen indult, Andrej délelőtt 10 órakor visszafeküdt aludni, hogy ő most teljesen készen van, semmihez sincs ereje, én viszont erősködtem, hogy mozduljunk ki valamerre, mert a négy fal látványától sikítófrászt kapok.
Körülbelül 11 óra tájban felmálháztunk, és célba vettük Szilvásváradot- autóval.
Túl sok szót Szilvásváradra nem szeretnék vesztegetni, ugyanis az előző napok érintetlen rengetege után, ez már mesterkéltnek, zajosnak tűnt számunkra. Talán egy nagy búcsús pénzköltögetős eseményhez tudnám hasonlítani. Sok látnivaló, programlehetőség olyanoknak, akik először vannak zöldövezetben. Szélesre taposott turistaösvények, pár erdei tisztás, és legfőképpen embertömeg. Emberek városi ruhában, utcai cipellőben, parfümtől illatosan, hangoskodva. Hatalmas csalódás volt az egész. Mélységesen sajnálom, hogy nem a környékünkre szervezetük a mai kirándulást. És ami döbbenetes: még az Istállós- kői ősemberbarlang is tele volt szeméttel. Nem is tudom szavakkal kifejezni, mennyire kiborított a látvány.
Az egyetlen örömünket ezúttal a kulináris élvezetekben találtuk meg. Az erdei úton visszafelé betértünk egy pisztrángsütödébe, ahol friss, ropogósra sütött halacskát falatoztunk. Más említésre méltót nem tudok megemlíteni.
Mindketten úgy érezzük, hogy elvesztegettünk egy szép napot a nagy semmire. Én személy szerint nagyon szomorú vagyok, hogy ez az utolsó napunk itt Szentléleken. Holnap irány Salgótarján.
ui.: a mai éjszakánk talán nyugodtabb lesz, mert a romoknál három fehér ruhába öltözött ember sámándobozik, valami szertartást végeznek a Földanya tiszteletére. Remélem, az ártó szellemeket elűzik.
7.nap Elhagytuk a Paradicsomot. Nagyon fájdalmas volt a búcsú, húztuk is az időt, amennyire csak lehet. Reggeli után még ellátogattunk a közelben lévő Jubileumi- forráshoz, majd szép komótosan, hogy minél lassabban teljen az idő, a Mária- forrásig is elgyalogoltunk. Mindkettő vizéből gyűjtöttünk egy-egy flakonnal, később a nap folyamán ezeket ittuk. Mindkét szemem sír, hogy megint csak kiszakadtunk a természet öleléséből, vissza az őrültek közé, vissza az esztelen rohanásba. Muszáj, nincs menekvés.
Szentlélekről Salgótarjánba autóztunk, útba ejtve Mátrafüred- Sóstót, ugyanis holnap Mátra Maraton lesz, és úgy döntöttem, szórakozás képpen én is indulok rövidtávon (29 km), hogy ne unatkozzak túlságosan, amíg Andrej a középtáv (56 km) kínjaival küzd. Kicsit szégyellem, hogy ilyen óvodás távon fogok tekerni, mert tudom, hogy ennél jóval több van bennem, de úgy állok hozzá, hogy kezdetnek ennyi is megteszi. Versenyezni ugyanis irtózatosan utálok, főleg a versenyeken induló sznob bringásokat rühellem, így elvből kerülöm a különféle megmérettetéseket. Eddigi bringás „pályafutásom” során egy alkalommal, 2010-ben, Lendván vettem részt egy könnyű kis tekergészésen (32 km, Pannon maraton három ország résztvevőivel), azóta inkább csak nézője voltam az efféle eseményeknek. A mostani maraton tehát rendhagyó lesz számomra. Nem tudom, hogyan fogom viselni az embertömeget, és zajt- holnap reggel kiderül.
Döntésem egyébként hirtelen jött, tegnap még egyáltalán nem állt szándékomban indulni, de mondom, tényleg csak a magam szórakoztatására vállalom. Egyetlen célom, hogy végigtekerjem a távot, és gyönyörködjek a tájban. Remélem, várakozásomban nem fogok csalódni. Főleg, hogy a nevezés díja sem volt olcsó. Kilenc ezer forintot kellett kiadnom azért, hogy megkapjam a rajtcsomag tartalmát: egypár szórólapot, egy férfideót, egy kézkrémet, egy pamutpólót, és magát a rajtszámot. Bízom benne, hogy útközben is maximális kényeztetésben lesz részem, mert ennyi pénzből már elképesztő dolgokat lehet kihozni. Lendván úgy emlékszem, olyan 3-4 ezer forintba került a nevezés, és ezért a pénzért ötcsillagos ellátást kaptunk. A végén még a Lendvai termálfürdőben is csobbanhattunk, ami pont jó volt levezetésként.
Kíváncsi vagyok. Lehet, hogy először és utoljára megyek magyar maratonra?
ui.: Salgótarján fura város. Az emberek úgy tesznek, mintha jól élnének, és minden rendben lenne, de úgy látom, hogy lassú hanyatlásnak indult itt minden. Szegénység és pusztulás áll a küszöbön, hiába próbálják tartani magukat.
8.nap
Mátra Maraton. Dupla jubileum, nekünk első, nekik a X. Az esélytelenek teljes nyugalmával indultam, kb. a mezőny utolsó harmadából- mögöttem a középtávos „nagymenők” sztoriztak, mosolyogtak rajtunk. Nos, egy-két tapasztalattal tényleg gazdagabb lettem. Először is: marhára frusztrál, amikor előttem szerencsétlenkednek, és nem tudok haladni a saját tempómban. Másodszor: elképesztő mennyiségű energia rejlik bennem, amit a versenyhelyzet előhoz. Én, aki partmászásban mindig tök gyenge voltam, most sorra nyomtam le egy csomó embert! Nagyon mentem felfelé. Harmadszor: A technikás részeken sokat veszítettem a jó tempóból, mert a félősségem még mindig megmaradt. A fiúk ilyen szempontból bevállalósabbak, én nem egy lányt láttam, aki hasonlóan félt az erdőben, a gyökeres, sziklás ösvényeken és inkább tolta a gépét, mint szlalomozott lefelé.
A végeredmény: számomra is meglepő, de kategóriámban a 17. lettem, ami azért döbbenetes, mert igazából nem is edzek rendszeresen, mint a profi sportolók. Állítom, ha normális felkészítést kapok, és a startnál jobban tudok helyezkedni, biztosan előrébb végzek. De ez így is nagyon szép eredmény számomra. Ráébresztett arra, hogy érdemes behatóbban foglalkozni a témával, mert meghozza a gyümölcsét. Tudom, ez így elég nagyképűen hangzik, de tényleg kiaknázatlan a montis tehetségem- egyelőre. Ami Andrejt illeti, túrának szánta a mai napot, de végül beleadott apait anyait, és teljesen kihajtotta magát. Voltak olyan részek, ahol már attól félt, hogy összeesik, annyira elfáradt. Természetesen az ő eredményei sokkal szerényebbek lettek, mivel rengetegen indultak a kategóriájában, így végül is 150 valahányadik lett. Ettől függetlenül nagyon büszke vagyok rá, mert a lelkesedése és kitartása példaértékű, a sok sznob bringás tanulhatna tőle.
Hát, ennyit dióhéjban a mai napról. Továbbra sem vagyok biztos abban, hogy legközelebb is szeretnék maratonon részt venni.
Annak ellenére, hogy végig a part mellett szerettünk volna bringázni, a sajnos szerintünk nem teljesen praktikusan kihelyezett táblák miatt Badacsony után óriási kitérővel a Balaton felvidéket csodálhattuk meg. De sebaj, Zánkánál visszatértünk a helyes kerékvágásba. Ez az akciónk némi plusz km-t, és plusz időt jelentett az aznapra tervezetthez képest, ezért a végére gyorsítottunk a tempón, így világosban érkeztünk a Balatonfüredi kempingbe, ahol meghúztuk magunkat másnap reggelig. Itt kitérnék egy kicsit a szállásaink megszervezéséhez. Érdemes úgy tervezgetni, hogy szeptember 10-e után már alig-alig van nyitva szállás. így előfordulhat, hogy egy kicsit több időbe, és energiába telik a szállásfoglalás. (Nálunk az is szempont volt, hogy üdülési csekket elfogadjanak, és ne 5 csillagos szálloda legyen.) 
Nos, a füredi kempingről vagy jót, vagy semmit, úgyhogy most inkább hallgatnék; egyetlen pozitívuma, hogy karnyújtásnyira van tőle egy bazinagy bevásárlóközpont, ahol minden beszerezhető, tehát aki nem szívesen ad ki pénzt a balatoni parti vendéglők, büfék érhetetlenül drága, ámde átlagon aluli menüjére, az itt bőven válogathat a különféle babfőzelék, pacalpöri, stb. konzervek között is.
A kempingben egy Helga nevű téglaházban kaptunk helyet. Duplaágy, TV, saját fürdőszoba, saját konyha villanyrezsóval. Hát, Helgácska kicsit ridegnek, hidegnek, nyirkosnak bizonyult, de ezt az időjárásnak róttuk fel. A 7000 Ft/éj átlagosnak mondható ár a szezon vége után.
E második etap során (nagyobb eltévedések, kerülők nélkül) 71,4 km-t tettünk meg, és egyre jobban sajgó fenékkel gurultunk be a balatonföldvári szállásunkra. A panziónak egyedüli lakosai mi voltunk ezen az éjjelen, de nem bántuk. Ez is , ahogy az előző szállásunk, 7000Ft-ba került kettőnknek. Vacsit sajnos nem tudtunk kotyvasztani, csak 1 mikrohullámú sütő állt rendelkezésünkre. Így főleg csalódottak voltunk, pláne, hogy szállásra érkezésünk előtt bevásároltunk félkész ételekből, amit haza is kellett ez miatt hoznunk, felmálházott szamarak módjára. A közeli csárda árait olyan pofátlanul magasra húzták (pl. raguleves: 1250 Ft), hogy inkább lesétáltunk a mólóra, ahol fenséges, és bőséges babgulyást fogyasztottunk el kajautalványért. Vacsorázás közben megnéztük a naplementét, és utána még sokáig sétáltunk az egyre kisértetiesebb, fogvacogtatóan hűvös parton, amíg ránk nem sötétedett. Egyébként ez a szellemváros hangulat jellemző volt mindenhol, amerre jártunk. Tönkrement szórakozóhelyek, réges-rég bezárt, és pusztulófélben levő boltok, üres szállodák, elnéptelenedett utcák. 
Örömmel nyugtáztuk, hogy nem mi voltunk az egyetlenek az úton, és főleg azt hogy nem az egyetlen magyar pár. Szép számmal kerekeztek mások is, sokan csak rövidebben, edzésszerűen, mások megmálházva, mindenre felkészülve, mint mi. A paripák különösebb zokszó nélkül teljesítettek, se defekt, se semmi. 
Az első emelkedők érkeztével szakadt szét a mezőny igazán, amiben nincs semmi meglepő, hiszen kétgyerekes anyukától a profi versenybringásig igen különféle edzettségi szinttel rendelkező, bringabarát emberek indultak neki a távnak. Én a vár alatti a köves részig jól bírtam. Az utolsó kaptatónál azonban le kellett szállnom, mert a melegtől szó szerint az ájulás környékezett, és onnan tolva kellett leküzdenem a legnehezebb részeket. Séta közben jól el is estem, de már fogalmam sincs hogyan történt- 
Emlékezetem szerint kb. 2 óra körül érkeztünk a városba. A reptérről menetrend szerinti buszjáratok indulnak óránként Oviedóba, a helyi buszállomásra. Az út kb. fél órás.
Vasárnap lévén, bevásárolni sajnos nem tudtunk sehol, viszont 8 euróért degeszre tömtük magunkat a Meson Restaurante Casinóban. Szegény Andrej alig bírt elindulni, annyira telepakolta a pocakját, viszont egy idő után megtáltosodott- akkor meg alig bírtam követni. A nagy loholás után a Polától 2-3 km-re található Peñaseitába érkeztünk. Az albergue előtt száradó ruhákat, koszos bakancsot találtunk, az ajtó mégis zárva volt. Kiderült, hogy egy spanyol fiatalember vitte magával a kulcsot- gondolom visszabandukolt Polába. Pótkulcsot nem kaptunk, úgyhogy addig is jól bevásároltunk a szomszédos kocsmában. Mint utólag kiderült, ez kiváló ötletnek bizonyult, ugyanis az elkövetkezendő 24 órában nem találtunk boltot.
Akadályok nélkül indult a napunk. Mesebeli szép tájakon, kanyargós hegyi utakon haladtunk. Egy hét után váratlanul találtam egy fésűt, csak úgy, a nagy semmi közepén, amit a következő szálláson szépen megtisztítottam. Azóta is őrzöm.
Borzasztó! Bokaszaggatós, térdrecsegtetős nap. Pedig kellemesnek ígérkezett, már- már azt hittük, nem is lesz benne semmi kihívás, de aztán csak jöttek a hegyek, szédítő magasságok. És bokáig érő sár, mert hegyi erek medrében vitt a ösvény. Rengeteg ilyen átfolyással találkoztunk. Volt hosszas lefelé menetelés is, amitől azt hittem, összecsinálom magam, mert a bakancs annyira törte a bokámat. Ja, és hab a tortán: megjött az eső. De nem csak úgy pötyörgősen, hanem mintha dézsából öntötték volna- az esőkabátról lefolyó víz teljesen eláztatta a nadrágunkat. Mi több, Andrejjal nagyon összevesztünk, és egy jó ideig külön folytattuk az utat. Végül kibékültünk.
Felfelé evickélve érkeztünk meg első ellenőrzési pontunkhoz, a Büdöskuti pihenőhöz. Innen még egy kicsit a hegyen tekeregtünk, majd jött „A lejtőzés”. Erről csak annyit, hogy beillene akár egy Downhill VB pályának is :)
A lefelé száguldozás mámorában egy éles jobb kanyar először Tibort tréfálta meg úgy, hogy a fején keresztül bukfencezve csalánosban landolt. Ezt látva heves fékezésbe kezdtem, de mindhiába - engem egy vétlen barackfa állított meg. Kati óvatos volt, ahogy mindig, és már csak a kiterített biciklik látványára ért oda. Kicsit csodálkozott is, hogy ennyire elfáradtunk- szerencsére ő nem akart csatlakozni. Felkanalaztuk magunkat, s ekkor kiderült, hogy Tibor már egy ideje akáctüskét hordoz az első gumijában. A belsőcsere elég sokáig tartott, mert a külső túlságosan ragaszkodott a felnihez.
A térképet minden esetre a nadrágom zsebébe süllyesztettem, mert már tudtam, hogy nélküle minden esélyem megvan a többszöri eltévedésre. 
Mielőtt valami romantikus erdei bicajtúra képe villanna be, elmondom, hogy a látvány igen lehangolt bennünket. Szemét az út két oldalán, kátyúk, és sár, sár, sár. Na, ezt is csak itthon tapaszaltuk.
Gondozott, széles úton gurultunk lefelé, minden kanyarban egy-egy meglepetés fogadott, hol a helyi növényzet illatát, hol az ott élő madarak hangját bemutató szerkezet tűnt fel. Kátyú, sár sehol, a magyar dagonya után itt korzózni lehetett. Leérve a „hegyről” megérkeztünk Trdkovába. Nagyon bájos kis település minden épületre ki lehetne pingálni, hogy "tiszta, rendes ház" (hehe). Egy kis tekergetés, és fényképezgetés után úgy döntöttünk, hogy itt már elég a jóból, vissza a Hármashatár kőhöz, bekukkantunk Ausztriába is. Nos, az odavezető út a szlovéniaihoz hasonlatosan kiváló minőségű volt, csak úgy repültünk lefelé a lejtős szerpentinen. Szomszédaink –valószínűleg a bicajosokra gondolva– az utat jól megtűzdelték kényelmes, "pihenős" szakaszokkal, így lejtős, és vizszintes részek váltakoztak, sőt, néha egy kis emelkedőt is találtunk. Igazán nem kellett beleszakadni. Hamarosan megpillantottuk Kölbereck házait. Az első látnivaló a falu szélén álló presszó, ahol később, már hazafelé kértem vizet a kulacsainkba a nem túl szívélyes kocsmáros asszonytól. Lehet, hogy kár volt elárulnom neki, honnét jöttünk :-) Oberdrosenig (Rábaőr) bringáztunk, és akkor fordultunk vissza, amikor már láttuk a völgyben Jennersdorfot. Annyira vitt magával a szuperjó aszfaltút, hogy legszívesebben csak gurultunk, gurultunk volna… Komolyan mondom, igazi bringás paradicsom. 
Szóval erőt vettünk magunkon és hazafelé vettük az irányt. Odafelé még nem is tűnt fel annyira a különbség, de most szinte fizikai fájdalmat okozott a látvány. Ahogy átértünk a magyar oldalra, nagyon elszégyelltük magunkat. A sáros, fatörzzsel, akadályokkal nehezített, színes műanyag szemétkupacokkal díszített út láttán megállapítottuk, hogy tényleg jópár évtizeddel vagyunk lemaradva.
