Hát, igen… ez a pillanat is eljött. Még elhinni sem tudom, annyira felfoghatatlan. Amiről hónapok óta csak ábrándozgattam, ami elérhetetlennek tűnt, most hirtelen, egy váratlan fordulatot követően kézzel fogható valósággá vált.
Régóta mondogattuk már, hogy kicsi nekem a Contessa 50, és folyton jöttek is a problémák: gyenge a felni, fülsiketítően kattog a hajtómű, rastog a váltó, a teleszkópom egyre puhább. Számolgattunk, osztottunk- szoroztunk, és kisült, hogy bizony, ha minden igényemnek eleget szeretnénk tenni, akkor úgy cirka fél milkát be kéne áldoznom a gépem fejlesztésébe. Eszement vállalkozás lett volna. Ekkor ötlött fel az új bringa vásárlásának gondolata. Anno gondos tervezgetés után választottuk ki őnagyságát, a Contessa 50-est; gondoltuk, kedvcsinálónak, tanulásnak épp elég is lesz. Tényleg jól is végezte a feladatát, és esküszöm, nem gondoltam volna, hogy ilyen rövid idő leforgása alatt kevésnek fog bizonyulni a képességeimhez.
De aztán egyszer csak muszáj volt lépnem, újra végiggondolnom az egész bicikli kérdést. Így ismét végignéztük a márkásabb női montis vonalat, de a felhozatal sajnos eléggé lehangoló volt, végül a legjobb pályázó ez alkalommal is a SCOTT maradt. Méghozzá a Contessa 10, ami majdnem a legjobban felszerelt női mountainbike a márka palettáján. Elég csak megemlítenem a shadow rendszerű XT hátsó váltót, az Avid Elixir hidraulikus tárcsafékeket, a Rock Shox Recon SL villát, és a 2 kg-mal könnyebb összsúlyt. És persze, nem utolsó sorban a nőcis külsőt, ami számomra nagyon is fontos szempont volt a bringa választás során. Nagyon ritka példány- Európában csak néhány darabot adtak el belőle (de nem azért, mert annyira vacak J).
Múlt héten került a birtokomba- legnagyobb örömömre. Amikor telefonon értesítettek, hogy megérkezett, és el kellene menni érte, a lábam elkezdett remegni– úristen, hát itt van, hogyan is fogadjam… Egyedül nem mertem érte menni, Andrej jött velem segítségül.
A lélegzetem is elállt, amikor megláttam, mert élőben sokkal szebb, mint a gyári fotókon. A bolt tulaja mesélte, hogy neki még a könnyei is előjöttek, amikor csomagolta ki a gépet, annyira meghatódott a látványtól.
Kimerítő tesztet most ne várjatok tőlem, mert például a fék még bekoptatós stádiumban van; bár a gép már most jobb fékerővel bír, mint az előző gépen a V fékek. Az áttétel tartományom érzékelhetően jobb lett, így felfelé, és lefelé egyaránt jobban halad a szekér. A villámat pedig bármikor kilockolhatom, ha kedvem tartja, vagy ha az útviszonyok azt kívánják. Egyszerűen imádom! Az tuti hogy a grófnő személyében egy roppant masszív, könnyű gépet kaptam, ami a kötelező személyes beállításokat követően a kezdeti félelmeim ellenére egy kezes báránnyá változott. Ha egyszer teljesen összeszokunk, jöhet tőlem maraton, Alpok, akármi.
Teszteléshez kapóra jött a Hévízi Kerékpáros Nap, ahol izgalmas triál, és freeride bemutatók mellett részt vettünk a 40 km-es Rezi vár túrán. Otthon feltettük az országúti gumikat, mert 80%-ban aszfalton haladt a túra. Utólag belegondolva, maradhatott volna a gyári Schwalbe Rocket Ron, mert a várig felvezető köves szerpentin nagyon megnehezítette a virsligumis országútisok dolgát. Nagy volt a hőség (több mint
Az első emelkedők érkeztével szakadt szét a mezőny igazán, amiben nincs semmi meglepő, hiszen kétgyerekes anyukától a profi versenybringásig igen különféle edzettségi szinttel rendelkező, bringabarát emberek indultak neki a távnak. Én a vár alatti a köves részig jól bírtam. Az utolsó kaptatónál azonban le kellett szállnom, mert a melegtől szó szerint az ájulás környékezett, és onnan tolva kellett leküzdenem a legnehezebb részeket. Séta közben jól el is estem, de már fogalmam sincs hogyan történt- talán a pedálban botlottam meg (ezzel teljesen felavattam a bicómat J). Amikor felértem, tudatosult bennem , hogy nem csak a mezőny elején voltam, de mint első nő érkeztem a pihenőhöz. Andrej elismerő mosollyal fogadott, és rögtön málna ízű izotóniás itallal kínált.
A várrom gyönyörű, érdemes lenne megőrizni jelenlegi állapotát! A kilátás elképesztően szép, és az ottani energiák, hm… jó érzés volt bennük megfürödni.
Bekaptunk még némi banánt, citromos nápolyit, és indulhattunk vissza, immár szinte csak lejtőn lefelé.
Természetesen megint az élbolyban vágtáztam, jócskán lehagyva a kevésbé bátor bringásokat.
Legnagyobb csodálatomra az országútis srácok cseppet sem kímélték a paripájukat, úgy zúgattak lefelé, hogy csak úgy porzott. Én inkább visszafogtam magam, mert féltettem a külsőket.
Azért a végén alig vártam, hogy Hévízre érkezzünk, annyira kimerültem a hőségtől- a legnagyobb kihívást ezúttal a júliusi kánikula jelentette.
