2009.06.17. – 2009. 06.30.
Kedves olvasó!
A most következő beszámoló kakukktojás lesz a sorban, ugyanis gyalogtúráról fogok mesélni:
Borzasztóan nehezemre esik írni róla. Pedig már régóta tervezem, hogy leírom, mit éltünk át a Camino Primitivo kb. 400 km-es zarándokútján, a spanyolországi Oviedótól Santiago de Composteláig.
Elindulni épp ilyen nehéz volt, ha rajtam múlik, talán még mindig csak álmodoznánk róla. Andrej hajthatatlansága miatt azonban muszáj volt menni J.
Hogy miért pont a Primitivo? Mert két hét alatt végig lehet csorogni rajta. Mert lélegzetelállítóan szép tájakon kígyózik keresztül. Mert utáljuk a tömeget. De azt hiszem, végül is az időtényező volt a legnyomósabb érv.
Menni, de hogyan, mivel? A legolcsóbb, legkényelmesebb megoldást kerestük, amivel elevickélhettünk Oviedóig. Végül is a legoptimálisabb eszköznek a Graz- Mallorca- Oviedo repülőjárat bizonyult, fejenként úgy emlékszem, kb. 40 ezerért.
A tervezés másik kritikus része a megfelelő térkép beszerzése volt. A rendkívül populáris francia Caminóról szóló könyvekkel, kiadványokkal Dunát lehetne rekeszteni, míg a Primitivóról egyszerűen semmi épkézláb anyagot nem találtunk, csak a magyar zarándoktársak dióhéjban leírt beszámolóit, és itt-ott néhány fotót, térkép szerűséget. Andrej kutatómunkájának J hála, sikerült letöltenünk egy klassz kis térképet, az egyes etapokkal, szintkülönbségekkel megjelölve. Menetközben kiderült, hogy még ez sem az igazi, mert egy csomó fontos helyszínt nem jelölt, de végül is szerintem nagyon korrektül útba igazított, sőt sokszor, ha már nagyon elcsigázottnak éreztük magunkat, belőle merítettünk erőt.
Az alapfelszerelésről nem írnék különösebben. Rengeteg fórumon, temérdek információ található ruházatról, tisztálkodásról, stb.
Ami a Primitivóra viszont nagyon fontos, alapdolog: Csak akkor vágj neki az útnak, ha nincsenek mozgásszervi problémáid, és minimum az átlagos, vagy annál jobb edzettségi szinttel rendelkezel, a terep ugyanis kőkemény, rengeteg hegymászással.
Esőponcsó kötelező, mert gyakran esik, szitál a köd. Minden nyirkos, a ruhák nehezen száradnak. Hiperkényelmes, bejáratott, gore-tex-es cipő/bakancs kötelező! (bár a bejáratott cipő sem garancia, erről később részletesen). Továbbá túrabot, és ha lehet, kapásból kettő darab, hogy legyen mire támaszkodnod, ha lerobbansz.
Ha az utat biciklivel szeretnéd végigjárni, akkor szigorúan tárcsafékes, allmountain gép, defektmentes külső, és komoly bringás múlt szükségeltetik, mert ez a terep a gyalogosoknak is feladja a leckét.
Úgy készülj, hogy a zarándok élelem szempontjából a Primitivón nincs annyira elkényeztetve, mint a francia úton. Vannak szakaszok, ahol muszáj feltankolni kajából, mert mondjuk két település között akár 20 kilométeren keresztül semmi sincs.
Ja, és még valami: csak azt szabad magaddal vinni, ami a napi létfenntartásodhoz feltétlenül szükséges. Így telefon, fényképezőgép luxus, ugyanis
Azt hiszem, csapjunk a lovak közé, jöjjenek az etapok!
1.nap: Oviedo.
Emlékezetem szerint kb. 2 óra körül érkeztünk a városba. A reptérről menetrend szerinti buszjáratok indulnak óránként Oviedóba, a helyi buszállomásra. Az út kb. fél órás.
Érkezéskor csak annyit tudtunk, melyik utcában található a szállás, így Andrej szabadkézi rajzzal rögtönzött várostérképet egy buszállomás béli eligazító tábláról. A szállás kb. fél- egy órás gyalogút az állomásról (attól függően, hogy a vándor érinti- e a katedrálist).
Az albergue 6 óra körül nyitott, 3 eurós, kissé zsúfolt hely volt, a zarándokok egymás hegyén hátán. Andrej állítása szerint soha életében nem aludt még ilyen jól, mint ott. Én füldugót használtam, de egyébként a rengeteg utazástól meg izgalmaktól kellően ki voltam merülve, úgyhogy hamar bedobtam a szunyát.
(A szálláson hagytam a fésűmet, és csak később sikerült találnom helyette másikat.)
2. nap: Oviedo- San Juan de Villapanada.
Kb. 25 km-re Oviedótól. Itt még minden szép és jó volt. Gyönyörű tájak, sok jelzőtábla, legelésző bocik, birkák, nyíló virágok. Tiszta idill. Sokat nevettünk, útközben volt friss víz, sütött a nap, egy szembejövő (!) zarándoktárstól kaptunk sárga, nyíl alakú kitűzőt a hátizsákunkra.
Azért a nap végére így is elegünk lett, ugyanis amikor végre megérkeztünk Gradóba, ahol a szállást sejteni véltük, kiderült, hogy még legalább 5 km-t kell menetelnünk, kaját pedig csak bent a városban lehet venni. Nagyon gyilkos szakasz volt az utolsó pár km. Égetett a nap, hátunkon plusz súly, előttünk pedig egy végeláthatatlan meredek kaptató. Igazán besokalltam tőle. Az albergue-be elsőként érkeztünk, kellemes kis társaság jött össze. Belga, holland, spanyol, lengyel, zarándokokkal osztoztunk a tágas, szellős, és nagyon koszos szálláson. A konyhában hegyekben állt a szemét, a fürdő sem volt túl tiszta, a WC pedig olyan pici, hogy alig fértem be állva is. De összességében nem volt rossz, főleg a társaság. Az út során már sehol sem éreztem magam olyan jól, mint ott J.
Ja, pecsétet- az útleírások szerint a szemközti házból lehetett volna szerezni, de gyakorlatilag hiába kopogtattunk, senkit sem találtunk ott egész este. Szóval a pecsét elmaradt. Meg a donativo is, úgy emlékszem.
3. nap: San Juan Villapanada- Bodenaya
A távolságot nem mértük, de minimum 25 km- szerény véleményem szerint. Egyesek már reggel öt körül, vaksötétben indultak neki a távnak, mi viszont csak utolsóként, kb. fél 8 körül távoztunk. Kapásból kemény hegymenettel indult az út. A helyzetet nehezítette, hogy szitált a köd, egészen délig! Hegyen- völgyön, árkon- bokron, tehénszaron, forgalmas autópálya mellett vitt az út. Így sárosan, szarosan, halálosan kimerülve érkeztünk Salasba. Azt hittük, hgoy itt is a város szélén lesz a szálás, de hatalmasat koppantunk. Az út továbbvitt a következő település felé, ami 7 km- nyire fekszik Salastól. A neheze csak ekkor következett. Szinte csak felfelé meneteltünk, közel két órán keresztül, még sárosabb, még brutálisabb ösvényeken. Közben a nap is előbújt, és kegyetlenül égetett. Totál leégve, a 8 kilós pakkal a hátunkon rogyadozva bandukoltunk, amikor Bodenaya előtt nem sokkal beért bennünket egy svájci bringás szindi. Látva szenvedésünket, felajánlotta, hogy egyikünk zsákját elviszi a gépén. Nekem lett szerencsém, hála az égnek. Lassan bedöcögtünk a faluba, és mindjárt a szélén meg is találtuk a barátságos kis refugiót (magánszállás). Kulturált hely, szuper fürdővel, konyhával, mosógéppel, ahol még főznek is a zarándokokra- vacsit, sőt igény szerint reggelit is. Donativós- ki mennyit gondol. A házigazda egy hippi- buddhista beütésű pár, a hapi egy kicsit pötyög angolul. A zarándokok bodenayai szállásról szóló beszámolója oldalakat tölthetne meg, mindenki csak ömleng róluk, nekünk átlagos élmény volt.
Hoppá, fürdés után találtam magamon egy kullancsot. Teljesen be volt tojva mindenki, mintha valami halálos veszedelem ért volna el. Mindjárt vészmadárkodtak, hogy most aztán majd figyeljem magam, hátha lázam lesz, meg ilyenek. Sőt, volt aki kapásból antibiotikumos kezelést javasolt. De egyébként hozzá sem mertek érni. Végül is Andrej műtött meg a szemöldökcsipeszemmel. Nagyon ügyes volt, pikk-pakk kiszedte a dögöt (azóta sincs semmi bajom).
4. nap: Bodenaya- Tineo (kb.
Ez az etap volt életem egyik legszörnyűbb napja. Alighogy elindultunk az erősen szitáló ködben, a bokám elkezdett sajogni, annyira törte a magas szárú Lafuma bakancs. Pedig előtte 2 éve vettem, hordtam már eleget, mégis… Aztán hamarosan már ez sem tűnt fel, mert jött egy sokkal komolyabb fájdalom: a jobb térdem beadta az unalmast. Szörnyű kínok között, bőgve jutottam előre. Szó szerint végigzokogtam az utat. Soha előtte nem volt probléma a térdemmel, most viszont úgy éreztem magam, mint egy hadirokkant. Ráadásul bokáig érő, tehénfosos sárban kellett menetelni, úgyhogy azt sem tudtam, hová lépjek. Már orvoson, és kórházon törtem az agyam, és féltem, hogy nem tudom végigcsinálni az utat, de valahogy aztán mégis elevickéltem Tineóig, a helyes kisvárosig.
Itt túrabotot cseréltünk Andrejjel- állítom, hogy ennek köszönhetem az életemet. Az őt botja ugyanis klasszikus, nagypapás, kampós fejű sétapálca J, amire jó érzés volt rátámaszkodni- rengeteg terhet levett a lábamról. A továbbiakban ezt a botot el sem engedtem a kezemből, még a későbbi városnéző túrákra is magammal vittem.
A szállásról csak jókat mondhatok. Volt itt minden: mikro, ruhaszárító helyiség, masszázsasztal, előkészített teafilter, és rengeteg infóanyag az elkövetkezendő etapokról. Nagy nehezen találtunk egy netkávézót is, ahonnét megüzentük halálhíremet, majd jó alaposan bevásároltunk. A köd természetesen egész nap keményen szitált, a helyi gyógyszertár hőmérője kb. 14-15 fokot mért.
Kaja: menü, zarándokmenü rengeteg helyen kapható, kb. 8-10 euróért. A miénk akkora adag volt, hogy meg sem bírtam enni.
Lefekvés előtt Voltaren kenőccsel (semmit nem ért), illetve Andrej- féle reikivel kezelgettük a térdemet. És lőn csoda. Tudtam folytatni az utat.
5. nap: Tineo- Borres (kb.
Eddigi legkellemesebb, legvidámabb napunk. A reggeli indulásnál megint szörnyű fájás jött a bokámba, aztán a térdembe. Kb. az út felénél nagyon elegem lett a szenvedésből, így bakancs le, Teva szandál fel. Innéttől minden szuper jó lett, szinte repültem. A fájdalmak teljesen eltűntek. A nap is kisütött, sárnak nyoma sem volt. Úgy negyed egy körül érkeztünk Borresbe- elsőként. Volt időnk mindenre, fürdés, mosás, lakoma, pihi. A 12 ágyas szálláson aznap össz- vissz hárman aludtunk.
Azt hiszem, itt végre regenerálódhattunk az elmúlt napok viszontagságai után.
6. nap:Borres- Pola de Allande- Peñaseita (kb.
A borresi hawaii után folytattuk utunkat Pola de Allande felé. Előbb szédítő magasságokba emelkedtünk (totál Ausztria beütéssel), majd közel egy órán keresztül csak meredeken lefelé haladtunk- még Andrej térde is elkezdett fájni. Közben a jelek egyre ritkultak. Mire Polába értünk, mintha elfogytak volna, s a városban csupán egyetlen sárga nyilat fedeztünk fel. Sajnálom, hogy az alberguet kihagytuk. Lopva bementünk körülnézni, kicsit megpihenni. Mindent tárva- nyitva találtunk. Bátran mondhatom, hogy utunk során a legszebb, legjobban felszerelt szállással találkoztunk. Hiper- szuper felszerelés, indukciós főzőlap, rengeteg mellékhelyiség, tiszta mosdó, patyolattiszta termek. Temérdek információt találtunk angol nyelven a helyi nevezetességekről, olcsó éttermekről, stb. Mindez nagyon kellemes benyomást tett ránk.
Vasárnap lévén, bevásárolni sajnos nem tudtunk sehol, viszont 8 euróért degeszre tömtük magunkat a Meson Restaurante Casinóban. Szegény Andrej alig bírt elindulni, annyira telepakolta a pocakját, viszont egy idő után megtáltosodott- akkor meg alig bírtam követni. A nagy loholás után a Polától 2-3 km-re található Peñaseitába érkeztünk. Az albergue előtt száradó ruhákat, koszos bakancsot találtunk, az ajtó mégis zárva volt. Kiderült, hogy egy spanyol fiatalember vitte magával a kulcsot- gondolom visszabandukolt Polába. Pótkulcsot nem kaptunk, úgyhogy addig is jól bevásároltunk a szomszédos kocsmában. Mint utólag kiderült, ez kiváló ötletnek bizonyult, ugyanis az elkövetkezendő 24 órában nem találtunk boltot.
7. nap: Peñaseita-
Akadályok nélkül indult a napunk. Mesebeli szép tájakon, kanyargós hegyi utakon haladtunk. Egy hét után váratlanul találtam egy fésűt, csak úgy, a nagy semmi közepén, amit a következő szálláson szépen megtisztítottam. Azóta is őrzöm.
Az úton ügyesnek kellett lennünk, ugyanis néhol olyan torlaszok zárták el az ösvényt, hogy alig tudtunk keresztül evickélni rajtuk. Nehezítésképpen apró, gurulós kavicsok kerültek a talpunk alá. Nem sokáig bírtam bakancsban- alighogy elkezdtünk magasabbra jutni, jobbnak láttam szandálra váltani. Hát nem abszurdum?
Hatalmas megkönnyebbülés volt a lábamnak, de sajnos nem sokáig örvendezhettem, ugyanis brutális hegycsúcsok következtek. Andrej piszkosul élvezte, én viszont szenvedtem. Föl- le, föl- le. Néhol majdnem elestem, a szandálos lábam bokáig merült a hegyi patakokban, közben felülről erősen tűzött a nap. Valahogy ezt is túléltük.
Lagoban vettünk két flakon vizet, és kettő bocadillost (spanyol szenyó vaj nélkül, leggyakrabban sajttal, sonkával), ez volt az aznapi összes élelmünk.
Még keresztül haladtunk Berducedón, ahol a legnagyobb meglepetésünkre alberguet találtunk, hiszen a saját térképünkön nem is volt feltüntetve. A legnagyobb hibát azzal követtük el, hogy itt semmit sem vettünk, bízva abban, hogy a
Aznap éhesen kellett lefeküdnünk. A szálláson két spanyol, két gyalogos, és három biciklis francia. Jóízűen falatoztak a dúsan terített asztalról, miközben mi rántott húsról, jó hazai húslevesről álmodoztunk.
8. nap:
Az éhségtől űzve nagyon korán, 6 órakor keltünk, és korgó gyomorral vágtunk neki a közel két kilométeres meredek kaptatónak. Majd lejtő következett- legalább
A duzzasztógátat elhagyva kb. 6 km-es szerpentin, aszfaltos emelkedő jött. Majd az út bevitt bennünket egy sűrű erdőbe, ahol összeszedtem három potyautas kullancsot, további tízet pedig lesöpörtem magamról.
Az erdő után Grandas de Salime hangulatos városkája következett, ahol okulva az előző nap gyötrelmeiből- jól bevásároltunk. Menüzni is szerettünk volna, de sajnos túl korán érkeztünk, az ebédre még legalább egy órát kellett volna várnunk. Így hát a púposra pakolt hátizsákokkal továbbindultunk Castro felé. Útközben szomorúan tapasztaltuk, hogy az épülő hiper- szuper autóút keresztülszabdalta az ősrégi Caminót. Aztán meg azon dühöngtünk, hogy útközben minimum három kocsmát, és egy vegyesboltot is láttunk - a civilizáció teljes erővel dübörgött.
Örömünkre szolgált azonban, hogy Castróig különösebb szintkülönbség nélkül kellett megtennünk a távot, így szép kényelmesen bandukolhattunk.
Szállásunkat csak fényképről ismertük fel, ugyanis semmiféle tábla nem jelezte, hogy itt albergue lenne. Nem is volt, ugyanis az aznapi menedékünk egy amolyan kocsma féle épület volt, 13 euróba került Jobbról tehenek, balról tehenek, mindenütt tömény trágyaszag, de alapvetően kellemes hely, 4x4 ágyas szobákkal. Az alattunk lévő kocsmában kaja. Kocsmazaj nulla.
9. nap: Castro – Padrón (talán kb.
Rémálmoktól gyötörten ébredtünk mindketten, ez jól rá is nyomta a bélyegét a reggelünkre. Az út fele továbbra is épülőfélben lévő autóutak mentén vitt, a sárga nyilak keresztül vezettek a friss betonon, kavicson. Kiábrándító volt.
A nap legkellemesebb élményét Fonsagrada jelentette, ahol igen szívélyes fogadtatásban volt részünk egy helyi vendéglátós jóvoltából. Nagyon bánom, hogy az étterem nevét nem írtam fel, annyi biztos, hogy a város szélén található- épphogy csak beér a vándor Fonsagradába. Na, szóval fejenként 10 euróért ettünk egy csodás zöldbablevest (végre leves!), fokhagymában sült nyuszit hasábkrumplival, és harmadik fogásként valami helyi specialitást, aminek már nem emlékszem a nevére.
A kellemes ebéd után jó alaposan bevásároltunk, majd Padrón felé vettük az irányt, ami gyakorlatilag Fonsagradától egy köpésnyire található, a szállás egy forgalmas auótút mellett. Szuper jó hely: négy ágyas szobák, jól felszerelt konyha, kávé és kajautomata (sütivel, csokival, sörrel chipssel, üdítővel. Plusz társalgó, tévé, hűtőszekrény. Egyszóval teljesen rendben van.
10. nap: Padrón- Cadavo Baleira (durván
Borzasztó! Bokaszaggatós, térdrecsegtetős nap. Pedig kellemesnek ígérkezett, már- már azt hittük, nem is lesz benne semmi kihívás, de aztán csak jöttek a hegyek, szédítő magasságok. És bokáig érő sár, mert hegyi erek medrében vitt a ösvény. Rengeteg ilyen átfolyással találkoztunk. Volt hosszas lefelé menetelés is, amitől azt hittem, összecsinálom magam, mert a bakancs annyira törte a bokámat. Ja, és hab a tortán: megjött az eső. De nem csak úgy pötyörgősen, hanem mintha dézsából öntötték volna- az esőkabátról lefolyó víz teljesen eláztatta a nadrágunkat. Mi több, Andrejjal nagyon összevesztünk, és egy jó ideig külön folytattuk az utat. Végül kibékültünk.
A szállásról csak szuperlativusokban tudok regélni. Az épület kívülről nem túl esztétikus, de belül hipermodern, tágas, simán megér akár 5-10 eurót is.
11. nap: Cadavo Baleira- Lugo (
Érzéseim szerint ez a nap keménységében első, vagy második helyet érdemel. Hosszúsági rekordot döntöttünk- ez már biztos.
Reggel 7 órakor indultunk, és rövidebb- hosszabb pihenőkkel együtt kb. három órakor érkeztünk Lugóba. Utunk nagyon sima terepen, különösebb szintkülönbségek nélkül; több kilométeren keresztül azonban forgalmas autóutak mentén, szakadó, vagy épp szitáló esőben, zajlott. Több helyen szétroncsolták a Caminót. Különösen Lugo határában volt szembetűnő az útépítés, munkagépek zaj kísért bennünket a városig. Úgy érkeztünk, hogy szakadt az eső, rajtam pedig csak szandál volt, mert bakancsban már nem bírtam menetelni.
Lugo amúgy egy hangulatos nagyváros, szuper jól kitáblázva jelekkel- az eltévedés lehetősége minimális. Ott jártunkkor hatalmas római kori karnevált rendeztek, az utcák tele voltak boldogan mulatozó tógás, sarus emberekkel. Sajnos pihenni alig tudtunk, mert a város egész éjjel bulizott, reggel hétig keményen nyomták J.
12. nap.: Lugo – San Román de Retorta (
A napunk hatalmas összeveszéssel indult. Aztán a vaksötét lépcsőházban, épp a legalsó lépcsőről estem egy nagyot, aminek köveztében a jobb bokám kétszeresére nőtt (szandált alig tudtam becsatolni) és csúnyán véraláfutásos lett. Az esés után kisebb sokkot kaptam, és majdnem elájultam, de hál’istennek albergue előtt volt egy pad, arra gyorsan ledőltem. A spanyolok persze rögtön azt hitték, hogy nem eszek rendesen (csóró magyaroknak kajára sem telik), azért vagyok ilyen gyenge.
Csodával határos módon képes voltam lábra állni, és ha bicegve is, de elindulni. Ezt máig sem értem.
Óriási szerencse, hogy a táv a maga 19 kilométerével könnyedre sikeredett. Az utolsó métereket így is csigalépésben tettük meg, mert annyira bedagadt a bokám. Az albergue San Romántól kb. 1 km-re, gyönyörű erdei környezetben található, régi parasztházból újították fel, modern eszközökkel (pl.: indukciós, digitális főzőlap, digitális radiátor, stb.). Aki nem cipelt magával kaját egész nap, annak sem kell aggódnia, mivel San Románban van egy taberna, ahol mindenféle élelmiszert lehet kapni- többek között kenyeret, gyümölcsöt, édességet, tejet, stb.) Persze előző nap Lugóban érdemes feltankolni szendvics félével, mert útközben semmi bolt, semmi kocsma.
A hospitalero tud angolul (ritkaság). 12 férőhely, emeletes ágyakkal. Éjszaka iszonyú hörögve horkolós duett két spanyol hapsitól, ami még füldugón, és fülre szorított párnán is átjött. Szegény mi!
És főleg szegény én! Estére alig tudtam lábra állni, a bokámat behajlítani pedig képtelen voltam. Andrej ismét reikivel próbálkozott- és lőn csoda!
13. nap: San Román de Retorta – Melide (nem tudom, hány kilométer, de nagyon, nagyon hosszú út volt)
Reggel a spanyolok belém diktáltak két szelet lekváros pirítóst, hogy erősödjekJ. Továbbra is azt hitték, hogy az éhezés miatt történt velem a baleset.
A bokám csodálatos módon bírta a strapát, sőt a nap vége felé már szinte úgy kellett Andrást magam után húznom. Volt egy kis hullámvasút, de nem vészes. Néha szitált az eső, sokszor tehénszarban, sárban gázoltunk (én szandálban meneteltem továbbra is).
Melidében nagyot csalódtunk. Megjelentek a Camino Frances nagyképű, külföldi zarándokjai, akiken látszott, hogy úgy fogják fel az egész zarándokutat, mint valami trendi dolgot, vagy jó kis nyári bulit. A társaság felhígult, volt itt mindenféle nemzet: amerikai, dél koreai, svéd, japcsi, brazil. A szállás zsúfolt (130 ágy) nyüzsgő, az arcokon azonban nem láttam szenvedést- nem tudom milyen lehetett a francia út. Itt láttunk először mosó- szárítógépet, ami pénzérmével működött, szépen ki is mostuk a tehénszaros ruháinkat.
Fürdésnél nem volt melegvíz, a rengeteg ember mind elfürödte (a két hét során először és utoljára tapasztaltunk ilyet.)
Számomra itt a Camino itt véget is ért. Szívem szerint Melidében gépre szálltam volna, annyira zavart a tömeg. Úgy látszott, mindenki rohan Santiagóba, versenyt futva egymással, és önmagával. Mint akiket egy belső nyugtalanság, kényszer hajt, hogy ezen is minél előbb túl legyenek, és kipipálhassák a listán. Nagyon rosszul éreztem magam.
14. nap: Melide – O Pedrouso ( a leghosszabb út, a maga 35 kilométerével)
A nyüzsgés már- már elviselhetetlen volt, a zarándokok mindenhová seregestül özönlöttek. Egy Primitivós számára nagy megrázkódtatást jelenthet újra megérkezni a civilizált világba J.
Andrást annyira kiborította a látvány, hogy legszívesebben ott helyben feladta volna, és mi tagadás, én is undort kaptam az emberáradattól.
Ami O Pedrousót illeti, kifogtunk egy munkaszüneti napot, így csak bárok éttermek voltak nyitva. Ennek ellenére jól belakmároztunk egy közeli étteremben.
A szállás 126 férőhelyes, színvonala ugyanaz, mint Melidében. Jól felszerelt, és zsúfolt. Minden volt, és mindenre túl sok ember. A szállások egyébként innét már szinte egymást érik, minden bokorban albergue, refugio (de azok többnyire 13 eurótól felfelé)
15.nap: O Pedrouso – Santiago De Compostela (
Ünnepi hangulatban telt az utolsó pár kilométer. Korán, körülbelül déltájban érkeztünk. A tömegről már nem is írok, a régi május elsejei felvonulások kutyafülék ahhoz képest, amit menet közben tapasztaltunk.
Amúgy nem tudom, mi szépről mesélhetnék még. Santiagóból nekem annyi jött le, hogy egy nagy szuvenír hipermarket az egész óváros.
Sok a vendéglátó-ipari egység egymás hegyén- hátán, mintha itt már nem is a zarándoklatról hanem az idegenforgalomról szólna a történet. Fogyassz, fizess!
Döbbenet, de a katedrálisban több adományos ládikát láttunk, rajtuk a kötelező adomány limitjével.
Szállás: Mivel fáradtak voltunk, az első, utunkba kerülő szállodát választottuk, már fogalmam sincs mennyi pénzért. Végre patyolat tiszta fürdőszoba, kényelmes duplaágy, csend, nyugalom fogadott bennünket! Megérdemeltük.
Este városnézés, merengés a mögöttünk álló útról, és a másnap reggeli repülőútra való felkészülés.
Hát, ennyit tudtam megosztani veletek. Az út spirituális részéről nem írtam, egyrészt mert nehéz is lenne, másrészt meg nem mindenki vevő rá. De az biztos, hogy akár közel állnak hozzád ezek a dolgok, akár nem, a Caminóról valamit mindenki hazavisz magával.
Nekem azóta is nagyon erős mehetnékem van, nem véletlenül állítják sokan, hogy az út hívja őket.
Amint alkalmam nyílik rá, biztosan újra nekivágok, s ezúttal talán két keréken, a Camino del Norte vagy a Via de
