Hármashatár túra

 2008.08.30. 20:43

Az egész úgy kezdődött, hogy nagyon unatkoztunk szombat délutánonként. 

Amikor eldöntöttük, hogy a következő cél a Hármashatárkő meghódítása lesz, már csak egy ahhoz közeli szállást kellett keresnünk. A legkézenfekvőbbnek Felsőszölnök tűnt, ahol –hála az internet áldásainak– találtunk egy helyes kis vendégházat, amit mindenki agyba-főbe dicsért, milyen szívélyesek a házigazdák, milyen csodálatos a környezet, stb. (a nevét nem szeretném leírni, elég róla annyit, hogy nekünk inkább csak kellemetlen élményeink maradtak róla. Az első pillantásra bűbájos, figyelmes szállásadóink hölgy tagjáról a második napon kiderült, hogy egy zsémbes boszorkány. Alig vártuk, hogy elbúcsúzhassunk tőle. Erről ennyit. Külön kétoldalas történet lenne, ha leírnám, mi mindenben volt ott részünk.)

De vissza a túrához!

A nagy kiruccanás az érkezésünket követő napon, délelőtt 10 óra körül kezdődött egy borzalmas, kialvatlan éjszaka után. Egész éjszaka a közeli harang kongását kellett hallgatnunk. A szerkentyű úgy volt beprogramozva, hogy negyedóránként jelezte az időt, ami annyit jelentett, hogy mi akaratlanul is az órákat számoltuk. De mit nekünk fáradtság! Alig vártuk, hogy végre kibiciklizhessünk a hegyekbe. Kicsit izgultunk, hogy vajon el fogunk-e tévedni, lesznek-e turista jelzések, mennyire durva terep vár ránk, stb...

A térképet minden esetre a nadrágom zsebébe süllyesztettem, mert már tudtam, hogy nélküle minden esélyem megvan a többszöri eltévedésre.  A jelek ugyanis általában hirtelen szoktak eltűnni a szemünk elől, hála a gondos piktoroknak, akik ötévente egyszer – leginkább lakott területen, de ott aztán ötméterenként– szokták frissíteni a felfestéseket (ha nem így van, akkor bocs’, mindenesetre a határ túloldalán egyszer sem volt ilyen jellegű problémánk).

 

A szállásról kilőve keresztülszeltük a falut, s ahogy lassan elfogyott az aszfalt, először döngölt földúton tekertünk tovább. Apránként elhagytuk a házakat, pincéket, és nemsokára hamisítatlan erdő illatot éreztünk.  Megérkeztünk a „rengetegbe”.

 

Mielőtt valami romantikus erdei bicajtúra képe villanna be, elmondom, hogy a látvány igen lehangolt bennünket. Szemét az út két oldalán, kátyúk, és sár, sár, sár. Na, ezt is csak itthon tapaszaltuk.

Az első komolyabb emelkedő után találtunk egy magaslest. Bicaj le, felkapaszkodtunk az árnyat adó építménybe, és fentről gyönyörködtünk a csodálatos tájban. Aztán folytattuk utunkat az erdőben, az egyre durvább –a változatosság kedvéért meredek kaptatókkal, kisebb- nagyobb gödrökkel tarkított– terepen. Ja, és megint bokáig érő sár… Eltévedni ezen a szakaszon még véletlenül sem lehet, hacsak nem vagy gyengénlátó, vagy nem éjszaka indulsz neki az útnak. Itt ugyanis gyakran találtunk jeleket, amiken úgy tűnt, még meg sem száradt a festék. Az utolsó 50 méter bizonyult a legfárasztóbbnak: utunkat egy kidőlt fatörzs nehezítette, ami ki tudja, mióta feküdt keresztben az ösvényen, mert mellette már ki volt taposva egy másik utacska. Hja, nehéz lehet onnét elvonszolni egy magamfajta turistának. Na, nem baj, majd legközelebb szervezek oda egy csoportos túrát és akkor végre szabaddá tesszük az utat.

Akinek sok lenne a hirtelen emelkedő, annak egy lépcsős alternatíva is rendelkezésére áll közvetlenül a csúcs előtt. Ha felérsz, a 384 m magas pontra, bőven kipihenheted a fáradalmakat, hiszen tucatnyi pad, esőbeálló, mini játszótér (ha esetleg maradt volna még energiád) fogad –hála a gondos sógoroknak. Klassz sziesztázó hely, kivéve, ha teljesítménytúrára vállalkoztál. Mert akkor választhatsz, hogy melyik irányban folytatod a menetelést, montizást. Mi eldöntöttük (feldobtunk egy húszast), hogy először szlovéniai levegőt szeretnénk szívni.

Gondozott, széles úton gurultunk lefelé, minden kanyarban egy-egy meglepetés fogadott, hol a helyi növényzet illatát, hol az ott élő madarak hangját bemutató szerkezet tűnt fel. Kátyú, sár sehol, a magyar dagonya után itt korzózni lehetett. Leérve a „hegyről” megérkeztünk Trdkovába. Nagyon bájos kis település minden épületre ki lehetne pingálni, hogy "tiszta, rendes ház" (hehe). Egy kis tekergetés, és fényképezgetés után úgy döntöttünk, hogy itt már elég a jóból, vissza a Hármashatár kőhöz, bekukkantunk Ausztriába is. Nos, az odavezető út a szlovéniaihoz hasonlatosan kiváló minőségű volt, csak úgy repültünk lefelé a lejtős szerpentinen. Szomszédaink –valószínűleg a bicajosokra gondolva– az utat jól megtűzdelték kényelmes, "pihenős" szakaszokkal, így lejtős, és vizszintes részek váltakoztak, sőt, néha egy kis emelkedőt is találtunk. Igazán nem kellett beleszakadni. Hamarosan megpillantottuk Kölbereck házait. Az első látnivaló a falu szélén álló presszó, ahol később, már hazafelé kértem vizet a kulacsainkba a nem túl szívélyes kocsmáros asszonytól. Lehet, hogy kár volt elárulnom neki, honnét jöttünk :-) Oberdrosenig (Rábaőr) bringáztunk, és akkor fordultunk vissza, amikor már láttuk a völgyben Jennersdorfot. Annyira vitt magával a szuperjó aszfaltút, hogy legszívesebben csak gurultunk, gurultunk volna… Komolyan mondom, igazi bringás paradicsom. Szóval erőt vettünk magunkon és hazafelé vettük az irányt. Odafelé még nem is tűnt fel annyira a különbség, de most szinte fizikai fájdalmat okozott a látvány. Ahogy átértünk a magyar oldalra, nagyon elszégyelltük magunkat. A sáros, fatörzzsel, akadályokkal nehezített, színes műanyag szemétkupacokkal díszített út láttán megállapítottuk, hogy tényleg jópár évtizeddel vagyunk lemaradva.

 

A szívélyes fogadtatás jeleként valami hülye kátyú eltörte Kati a műanyag pedálját, az Acera hátsó váltója pedig keserves hangon jelezte ellenszenvét (ellentétben az én ezer éves STX váltómmal, ami már elég sok pofont kapott, de soha nem szólt vissza, csak dolgozik, és dolgozik). Hát hiába, kezdő montis alkatrészek nem a magyar hardcore terepekre valók. Biciklis computert még mindig nem sikerült beszereznünk, így a megtett távolságokról fogalmunk sincs, de talán legközelebb.

 

Este nézegettük a térképet, hogy merre tekergésszünk másnap. Légvonalban a legközelebbi falu Kétvölgy, ahová csak turistaúton keresztül lehet eljutni (hurrá, újabb izgalmak!). Egész jó kis körnek tűnt, dimbes-dombos, változatos tájon át. Amikor másnap délelőtt egy újabb kialvatlan éjszaka után indultunk, a közeli, 382 m magas János hegyet céloztuk meg elsőként. Utunk első része megegyezett a tegnapival, majd kisvártatva- egy sikeres eltévedés után- kapásból partmászás következett. Sajnos olyan erős volt az emelkedő, hogy tolni kellett a bicikliket, de nem sokkal később kárpótolt bennünket az erdő és a mellette megbújó kis pincék festői látványa.  Felső Jánoshegy, majd Alsó Jánoshegy után egy műútra érkeztünk, ami Alsó- és Felsőszölnököt kötötte össze.

Kb 500 m után ismét erdőben folytatódott a túra, és már jött is a következő magaslat meghódítása, de itt már kevésbé lelkesen. Mindjárt az elején egy tüskés bokor támadott meg, ami jól összeszurkálta a combomat. Voltak sáros dagonyák, aztán jó kis zúgatások lefelé, ami annyit jelentett, hogy az addig összeszedett sárral szépen beterített bennünket a gumi. Ráadásul többnyire én mentem elöl, de igen sokszor meg kellett állnom, mert a hátam mögül Kati ordibálása és p...a- f…sz szavakkal tarkított cifra káromkodása nem sok jót ígért.

Amikor végre Kétvölgybe érkeztünk, meglehetősen elcsigázottnak éreztük magunkat, pedig a táv másik fele még várt ránk. Kerestünk hát egy alkalmas helyet, ahol elfogyaszthattuk az útravalónkat. Vizet egy temető kútjából tankoltunk- hm, a legjobb. Friss, hűs, mindig megmenti a szomjas vándorokat. Eltekertünk egy lovastábor mellett, amit a házőrző ebek nem vettek túl jó néven, majd jött egy sűrű, boszorkányos erdő. (Egész úton egyetlen egy gombászóval találkoztunk, rajta kívül egy teremtett lélek sem járt  ezeken az utakon, ami meg is látszott az útvonal minőségén, mert néhol olyan sűrű volt a növényzet, és olyan észrevehetetlen az ösvény, hogy azt hittük, talán az erdő banyájának átka ért el bennünket.)

 

De végül is megleltük a jelzést egy fán, és alatta az ösvényt. Így lassan elértük a Kakas dombot 347 m magasságon, innen már csak le kellett gurulnunk a Szerelem völgybe. Egy farm mellett tekerve az ottani ebeket is igen morgós kedvükben találtuk, de szerencsére még időben el tudtunk iszkolni, és épségben visszaérkeztünk Felsőszölnökre. Elfáradtunk- ezúttal nem csak fizikailag, idegileg is.

 

Címkék: bringatúra kerékpártúra felsőszölnök kétvölgy hármashatár bringatúra hármashatár kerékpártúra hármashatár kerékpárral a hármashatárnál trdkova rábaőr jennersdorf oberdrosen

A bejegyzés trackback címe:

https://bringatura.blog.hu/api/trackback/id/tr502033924

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása