Az idei, pünkösdi hosszú-hétvégére Kati szülei 4 napos, 3 éjszakás kikapcsolódást szerveztek a Fertő-tóhoz. Nekünk semmi teendőnk nem volt az előkészületekkel kapcsolatban, csupán a szabadidő hasznos eltöltését kellett kitalálnunk. Nem volt kérdéses, hogy bringázzunk-e, vagy három napon keresztül rejtvényt fejtsünk, az már viszont kisebb fejtörést okozott, merre induljunk, és mennyit tekerjünk. A netet böngészve egy kisebb, egy nap alatt is bejárható út mellett döntöttünk. Kapóra jött, hogy Fertőhomokon szereztünk szállást, ahol a Fertő-tavi kerékpárút is keresztül kígyózott. Számításaink szerint kb.
Szerencsére Kati gépe egy kis tuningoláson esett át a legutolsó túrabeszámoló óta. A macerás Acerát egy Deore hátsó váltó váltotta le, az első kerékben a gyári rozoga Rigida felnit egy duplafalú Mavic típusúra cseréltük, ami jobban ellenáll a kátyúknak, és gödröknek. És aszfaltos túra lévén, egy pár Rubena papucsot is kapott, extra defektvédelemmel ellátva.
Péntek este érkeztünk. Kicsomagolás, beköltözés, pihenés, eszem-iszom- ennyi épp elég is volt az egész heti agyleszívás után. Szombaton laza autós kirándulást tettünk Fertőrákosra, ahol megcsodáltuk a híres kőfejtőt, és azt a 950 Ft-os számlát, ami 2 üveg gagyi sört, és 2dl almalevet tartalmazott! Este naplementés hajókázást tettünk a tavon, borzongató, hűvös szél, és egy jéghideg "kapitány-koktél" kíséretében. Klassz volt, bár majd’ odafagytunk a fedélzetre. Kicsit aggódtunk, hogy a viharos szél vajon enyhülni fog- e másnapra, de szerencsére az égiek tényleg kegyesek voltak hozzánk. A szombati záporos, bolondos időt verőfényes napsütés váltotta fel, viszont- hogy az örömünk ne legyen teljes- eléggé élénk szellővel megspékelve.
Lustaság fél egészség- délelőtt 11 óra körül indultunk a szállásról. Addigra már útitársat is toboroztunk Kati tesója személyében. Ő aztán mindannyiunk közül a legfelkészültebben indult neki az útnak. Nem volt sem megfelelő ruházata, sem túrafelszerelése, de még biciklije sem. Ja, és utoljára tinédzser korában ült bicón, amikor még munkába járt vele. Most hirtelen megszállta a bátorság (vagy inkább vakmerőség), hogy márpedig ő igenis megmutatja, ki a legény a nyeregben. Oké. Farmer gatya szára ollóval levág, ingujj feltűr, hátizsák jó hazai paprikás kolbásszal megrak, és irány a közeli szálloda, ahol kölcsönöztünk neki egy Genesis trekking gépet 2000 HUF-ért egy napra.
Utunk Hegykő irányába indult, majd hamarosan véget is ért, mert a kölcsönzött bringa hátsó kereke durrdefektes lett, valami éles frincfranc kivágta a külsőt. Kis bosszankodás, enyhe kétségbeesés következett, mert a mi 26-os belsőnk nem passzolt a trekking kerékbe, pótbelső meg nem járt a kölcsönbiciklihez. A közeli benzinkúton felvilágosítást kaptunk egy helyi bringás szervízről, amit jó 25-30 perces gyaloglás után el is értünk. Odaérve, "épp menni készültem" üdvözlés fogadott, de a tulaj azért végül is hosszas pepecselés után megoldotta a problémát (A mester egyébként nem állt a helyzet magaslatán- de erről majd később).
Ezt a kényszerpihenőt leszámítva első megállónk Fertőd volt, ahol kívülről (nem mertük a őrizetlenül hagyni a gépeket, és órákat ácsorogni a pénztár előtt) megcsodáltuk az Esterházy-kastélyt. Aztán ismét nyeregbe pattantunk, és folytattuk az egyre kellemetlenebbé váló utat.
Ahogy közeledtünk a hajdani határátkelőhöz, egyre erősebb szembeszéllel kellett megküzdenünk, amire rátett egy lapáttal a kerékpárút borzalmas minősége. Leromlott, és a két oldalról benőtt gaztól iszonyatosan keskeny- szinte egy nyomvonalú utat képzeljetek el, ahol a szembejövő cangások épphogy csak ki tudják kerülni egymást. A szél meg egyre csak fújt…
Az első osztrák település Pamhagen volt, majd következett Apetlon, ahol felfedeztük, hogy a trekking bicikli hátsó kerék csavarja kilazult, és a kereket csak a szentlélek tartotta a helyén. Ennyit a szervíz minőségi szolgáltatásáról. Szerszám nem volt nálunk, de egy kedves magyar párost leszólítva ez a gondunk is megoldódott, és a kölcsönkulccsal jól meghúztuk a kilazult csavarokat.
Ezen a szakaszon találtunk bringás büfét közvetlenül a kerékpárút mellett. A kemény szembeszél bizony felemésztette energiánk egy részét, amit helyi specialitással pótoltunk. A nevére már nem emlékszem, de pont olyan íze volt, mint az almás pitének, csak sokkal nagyobb és almásabb kivitelben.
A kiadós süti után Illmitz felfedezése következett. Itt nagyon oda kellett figyelnünk, mert sokféle kerékpárút találkozott a városban. Úgyis mondhatnánk, hogy Illmitz a kerékpárutak városa. El is tévedtünk, ahogy kell- már majdnem kiértünk a városból, amikor egy út menti térképet találtunk, a helyes útiránnyal. Innét már gyerekjáték volt megtalálni a komp kikötőt- már csak azért is, mert az összes bringás oda tartott. Komolyan mondom, vonultak sorban- mint nálunk május elsején, csak épp cangával. A hajót épp elcsíptük. Megvettük a 6 eurós jegyet, feldobáltuk a gépeket, és már indultunk is. A képen láthatjátok, hogy a hajó szinte csak biciklisekkel volt tele. Úgy tűnik, sógoréknál trendi dolog bicajra pattanni és azzal erre- arra tekergészni. De az is lehet, hogy ők sokkal egészségtudatosabbak, na meg persze sok az idejük és pénzük. (A városok vendéglátóipari egységei tele voltak bicikliző, evő- ivó emberekkel, akiket előcsalt a pünkösdi napsütés.)
Jó volt látni, hogy az osztrákok egészen pici gyerekekkel is meg tudták oldani a túrázást különböző módokon. Ki utánfutóval, ki tandemmel, volt, aki gyereküléssel. Jópár nyuggert is láttunk nagyon komoly, karbon vázas (500.000-
Húsz perces ringatózás után Mörbisch-ben kötöttünk ki, onnét pedig a magyar határ felé gurultunk, illetve másztunk, mert elkezdődtek a partok. Elfogyasztottuk a vitt hazai kolbit kenyér kíséretében, amitől új erőre kaptunk a maradék kilométerekhez. Fertőrákoson át Balfot érintettük, ahol az ásványvizet palackozzák, majd Fertőboz, és Hidegség következett. Errefelé a települések között rossz minőségű volt az út. Ezt már több helyen is olvastam korábban, de most sajnos saját magam is megtapasztalhattam. A bicikli út olyan hullámos volt, mint egy mángorló, úgyhogy mire hazaértünk, vibrált minden porcikánk, és szerintem a bicajok is megkapták a magukét.
Feltűnt az is, hogy alig vannak tájékozódást segítő táblák, ami egy külföldi turistának biztosan gondot tud okozni. Az egyik faluban mi magunk is eléggé bárgyún nézegettük a táblákat, mert nem volt egyértelmű, merre folytatódik az út.
Délután 5-kor értünk a szállásra. 57 km-t összesen 6 óra alatt tettünk meg, beleszámítva a hajóutat, az eltévedéseket, a deffekt okozta mizériát is.
Összességében jól éreztük magunkat, kivéve talán Kati tesóját, aki a végén már alig bírt nyeregben maradni, annyira fájt a hátsója. Tény és való, hogy betétes nadrág nélkül nem szabad nekivágni 10 km-nél hosszabb útnak, mert túra helyett könnyen tortúra lehet belőle ;)
Azért nagyon kíváncsi vagyok a tó másik felére, amit az idő rövidsége, és kellő erőnlét hiányában most nem tudtunk meghódítani, de talán majd egy másik alkalommal már erről is beszámolhatok.
