Kalandozások a Bükk bércein

 2011.09.11. 14:39

 

Tudom, tudom. Erdőben biciklizni, és a kerékpározásra kijelölt erdészeti magánútról letérni az 1999. évi, akárhányadik törvény, akármelyik paragrafusa alapján tilos, de ki tudna ellenállni a kihívásnak, hogy az unalmasan sima aszfalt után ne a bódító illatú fák között, ide- oda tekergőző ösvényeken fedezze fel a természetet? 

Tiszta a lelkiismeretem, mert szemetet nem hagytam hátra, kárt semmiben nem tettem, fát nem karcoltam, állatot nem öltem. Épp elég rongálást láttam, hegyekben álló üres flakonokat, méterenként virító papír zsebkendőt. Sokkoló, de volt hogy intimbetétet, tampont, eldobott óvszert fedeztem fel- természetvédelmi területen! Gyalázat! Sírni tudtam volna a látványtól.
Sajnos, a Bükk sem kivétel a gyalázás alól. Biztos vagyok benne, hogy ha szemétgyűjtést rendeznénk, több tonnányira való mocsok gyűlne össze. 
De most nem akarok erről kiselőadást tartani, inkább megosztom veletek annak a kurta egy hétnek az élményeit, amit a Bükk szívében töltöttünk el, Andrej meg én.
A leírásokhoz tartozó fotók egy része lehet, hogy silány minőségű, mert a cifrább monti túrákra nem cipeltük magunkkal a hiper-szuper fotóapparátot, csak egy egyszerű telefon állt rendelkezésünkre, de a lényeg talán így is kivehető. 
Remélem, kedvcsinálónak- vagy épp kedvszegőnek- pont elég lesz :).
 
1.nap
Este nyolc óra. Egy hűvös, csendes szobában ülök, előttem a dohányzóasztalon az egyetlen zümmögő masina, gombjai sebesen kopognak. Odakint egy teremtett lélek sem jár, mintha ez itt tényleg  Szentlélek otthona lenne. Hallom, amint odakint egy kései madár csattogva búcsúztatja a napot, és eszembe jut az autópálya elviselhetetlen zaja, ahogy ölemben a kiterített térképpel üvöltve próbálom magyarázni az utat.
Aztán megérkezünk ide, Szentlélekre, a kétöklömnyi kátyúkkal borított, szerpentines hegyi úton keresztül, ide, az Isten színe elé, és hirtelen rájövök, hogy halálosan kimerült vagyok, mint egy űzött vad.
A csendből előbújnak a belső szörnyek, eldugdosott, régi fájdalmak, gyászok, elvesztett ősök emléke, a fáradtságtól, folyamatos szorongástól zihálva kapkodom a levegőt.
Hétszáz méteren vagyunk, a város forró pora után itt kristálytiszta, hűvösen kijózanító a levegő, panzióban rajtunk kívül csak egy négytagú család. Minden adott a tökéletes elvonuláshoz.
A szobánktól alig 50 méterre egy pálos kolostor romjai- halott porhüvely, amiből már rég eltávozott minden erő, a sarkai gazosak, körben elszórt papírzsebkendők, üdítőskupak, intimbetét. Halottgyalázás. Várok valami érzést, valami olyasmit, ami a templomban kapja el az embert, de nem jön semmi.
Aztán a romoktól nem messze megpillantunk egy meredek sziklafalat, és naplemente előtt megmásszuk. Igen, egyből megértek mindent. Talpam, tenyerem átmelegszik, amint az energia átmelegíti, mintha egy halkan duruzsoló kályha mellett ücsörögnék.
Lélegzet visszafojtva bámulok a szakadékba, hátha meglátok egy rókát, őzet, embert de semmi sem mozdul. Néha zizzen egyet az avar, ahogy lehullik egy falevél, távolabb fanyűvő bogár perceg, s a vér zubogva folyik az ereimben. 
Kezdek élni.
 
2.nap
Nehéz, forgolódós éjszaka utáni kábult reggelre ébredtem. A kemény párna, a nyikorgó ágy, na és a szokatlan helyszín szinte félálomban tartott. Rókaugatás, és ha jól emlékszem, még bagoly vagy kuvik hangja is felriasztott néha. Nehezen indult a nap.
De mára ennyit van kedvem írni. Pedig klasz volt. Jártunk Miskolcon, ami fél Pestnyi város, egy kicsit bekukkantottunk Miskolc- Tapolcára, aztán célba vettük Lillafüredet, ahol a nap hátralévő részét töltöttük- sétálgatással, fotózással, pisztráng-evészettel, kisvonatozással. Majd később többet erről. Most inkább pihennénk. A biciklik meg csak várjanak. 
 
3.nap
Könnyedre terveztük, de kőkemény montitúra sikeredett belőle. Úgy volt, hogy csak a közeli Bánkútig csordogálunk el, aztán végül is letekertünk vagy 40 km-t, ami önmagában nem sok, de terepen legalább nyolcvannak hat.
Amikor kinyitottuk reggel a szemünket, Bánkút lebegett előtte, mint bűvös úti cél. Reggeli után azonban korántsem voltunk ennyire biztosak a dolgunkban. Fejembe vettem, hogy nekem kell egy gyógyszertár, azt pedig csak Bükkszentkereszten találunk leghamarább. 
Hát nekiiramodtunk. A pálos kolostorrom mellett a kék jelzésen indultunk, amiről azt hittük, hogy sétagalopp lesz, de igen nagyot tévedtünk. A kezdetben széles, már- már autózásra alkalmas gyalogösvény hamar sziklás, meredek és szűk járattá alakult. Végig húznunk kellett a fékkart, mert közel fél órán keresztül csak lefelé csorogtunk. Utunkat hol kidőlt fatörzsek, hol apró erek, csalános- tüskés növények keresztezték. Erre abszolút nem számítottunk. A szembejövők figyelmeztettek bennünket, hogy csak óvatosan a száguldozással, de erre nem is tudtunk sort keríteni, mert túl sok volt a váratlan akadály. Amikor végre lejutottunk a rengetegből, Ómassára érkeztünk. Innét tovább követtük a kék jelzést- egy ideig, aztán a sárga jelzésen folytattuk tovább, mely becsatlakozott a zöld jelzésbe. Itt következett az út legdurvább szakasza.
A Huba- forrástól becslésünk szerint kb. 250 méteren keresztül sziklamászás következett. Nagyon meredek, nagyon csúszós és sziklás talajon kellett felvergődni, ami felváltva jelentett biciklitolást, és háton való cipelést. Közben 3 embernyi vastag fatörzsek feküdtek keresztben, amiket alig tudtunk átlépni. A törzseken látszódtak a többi montis gépének nyomai, melyek valószínűleg éppúgy szenvedtek, mint mieink.
Miután ezt is túléltük, a Sebesvíz Panziónál már a piros négyszög jelzést követtük. És ez jelentette a napunk legnagyobb baklövését. Bal helyett ugyanis a jobb oldali irányt követtük, ami elvitt bennünket ellenkező irányba, azaz távolodtunk úticélunktól- és nem is keveset! Andrej úgy számolta, hogy legalább 10 km pluszt tekertünk így le. 
A piros jelzést kivitt bennünket Jávorkúthoz, ahol ismét rossz irányba kanyarodtunk, vissza a Sebesvíz Panzió felé. Szerencsére hamar feleszméltünk, és kb. 1 km tekerés után visszafordultunk Jávorkútra. 
Itt megtöltöttük friss forrásvízzel a kulacsainkat, és indultunk tovább. Egy „korrigáló” útvonalat kellett választanunk a cél érdekében. Egy darabig a kék-zöld jelzést követtük, majd a sárga keresztet, ami szintén bátor döntésnek bizonyult, ugyanis a jelek a fontos csomópontoknál el-elmaradoztak, így a lehető legtöbbször mentünk rossz irányba. Hol egy traktoros segített, hol a jószerencse, és a női megérzés. 
Ez az útszakasz még egy meglepetést tartogatott. A hátsó fékem minden külső behatás nélkül egyszerűen befogott, így folyamatos fékezéssel haladtam előre, ami kétszer annyi energiámat emésztette fel, mint egyébként. Lassan az idegeim is kezdték feladni. A fáradtságtól nyűgös, hisztis lettem, és nem épp a legkedvesebben adtam Andrej tudtára, hogy legszívesebben hagynám az egészet a csudába. 
Aztán valahogy mégis eljutottunk Hollóstetőre, és néha a fék is normálisan működött. A szomszéd település, Bükkszentkereszt elvileg egy köpésnyire volt innét, de ez már óráknak tűnt. Hegyen fel, aztán le, megint fel…. Sziklák, megint sziklák, a sárga jelzés hál istennek sokkal jobban látszott. 
A sok bénázásnak köszönhetően 4 órás zötykölődést követően végre beértünk úticélunk végéhez, Bükkszentkeresztre. A gyógyszertár természetesen már zárva volt, így a szomszédban lévő takaros gyógynövényházat kerestem fel, ahol Szabó Gyuri bácsi, a híres szentkereszti füves ember gyógyteáit lehetett kapni. Vásároltam magamnak egy zacsival (most épp azt kortyolgatom), majd megebédeltünk, és az út szélén álló artézi kútból jó hűs vizet mertünk a kulacsokba. 
Tudtuk, hogy innét még messze van szállásunk, így biztosra akartunk menni. A faluból Lillafüred felé előbb a kék jelzésen közelítettünk- egy ultrabrutál, sziklás, vesekő zúzós, fékkar rángatós lejtőn. Mire kiértünk az aszfaltozott főútra, a középső, fékezésre használt ujjam tisztára begörcsölt (úgy látszik erre is gyúrni kell). 
Viszont mindez megérte, mert innét már csak le kellett kígyózni Lillafüredre, egy kellemes, szerpentines, tükörsima aszfalton. 
Innét már csak aszfalton közlekedtünk, ami cseppet sem volt megváltás hosszú megpróbáltatások után. A Szentlélekre vezető út ugyanis csak folyamatos, 13 km-en keresztüli partmászást jelentett, amit bevallom, az utolsó kettő km-en már nem bírtam. Andrej bebizonyította, hogy ő világ leglovagiasabb férfija. Amennyire erejéből telt felsprintelt a durva kaptatókon, majd autóval visszajött értem. Az apartman gondnoka aggódva kérdezte, hogy mi történt, de mondtam, hogy semmi különös, csak kicsit hosszú volt az út hazáig J.
 
4.nap
Jaj, Istenem nézzük meg a tárcsafékemet, hátha javítható! Andrej szétszedte, piszkálgatta, nézegette, de nem sok ötlete volt, hogy mit is kéne tenni. Arra gondolt, hogy ebben a szörnyű forróságban az olaj térfogata megnőtt, és ettől folyamatosan fog a fék. Hosszas tanakodást követően neten keresztül kerestünk egy bringaszervizt Miskolcon. Nagy nehezen megtaláltuk őket (GPS kicsit megbolondult), és muszáj leírnom, hogy a Bombastic bringaboltról van szó, mert a rengeteg munkájuk ellenére előre vették a gépem ügyét (főleg, hogy látták, itten komoly bicajról van szó), és pikk- pakk orvosolták a problémát. Bár először lehurrogták Andrejt, mondván, az olaj nem lehet benne több, mint amennyi belekerült, de bebizonyosodott, hogy a meleg valóban hatott a térfogatára. Megoldásként 2 cseppet kiengedtek a fékkarból, ami most kicsit beljebb fog, de legalább kifogástalanul működik. 
Ezzel el is ment a délelőttünk, így hosszú túráról szó sem lehetett. Visszakocsikáztunk Szentlélekre, és rövid szieszta után egy egészen kurta karikát kerestünk, hogy mégis elmondhassuk, ma is montiztunk egy jót. 
Szintén a szállásunk volt a kiindulópont, de ezúttal ellenkező irányba. Arra gondoltunk, hogy útközben forrásvizet töltünk a kulacsokba, ezért választottuk a kék kör jelzést, amely a Köpűs- forráshoz vitt (lefelé). Innét hosszas lejtőzés következett először a sárga kör, majd a sárga négyszög jelzéssel. Erősen tépni kellett a fékkart, mert a sziklás talaj sok csapdát rejtett. Az út végül beletorkollt a sárga kereszt jelzésbe, ami már tegnap is jól megszívatott bennünket. Ma sem volt ez másképp, ugyanis meredek partot kellett megmásznunk, 90%-ban tolós, háton cipelős, emelgetős szakaszon. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg felértünk az Aranylépcsőnek nevezett ösvényen. Számomra egyszerűen maga volt a horror. Keresztbedőlt óriás fatörzsek, amiken alig bírtam keresztülmászni, aztán kövek egymás hegyén hátán- még gyalogosan is nagyon veszélyes. Hála Andrejnek, a kritikus pontokon épségben átjutottam. 
Az Aranylépcső kivitt a műútra, melynek másik oldalán folytatódott a sima sárga jelzés, majd a kék jelzést követve felkapaszkodtunk a Látó- kövekhez. E helyről csodálatos, ámulatba ejtő kilátás nyílt a környező hegyvidékre. Állítólag tiszta időben akár a Magas- Tátráig is ellátni innét. A látványt csupán a köveken elnyomott cigaretta csikkek, és csokis, chipszes papírok rontották.
Innét sóhajtásnyi távolságra találtuk a szerelmesek fáját, ahol váltottunk egy izzadságtól ragadós csókot, és holnaputánra is hűséget fogadtunk egymásnak. Aztán visszaereszkedtünk a szálláshelyre.
Nos, valószínű, hogy a tegnapi túrát nem sikerült teljes egészében kipihennem, de a mai nagyon sok volt a lelkemnek. Rövidre, de töményre sikeredett, pedig úgy álltunk neki, hogy ez még edzésnek is édeskevés lesz. Hát, ha minden edzés ilyen lenne, asszem kellőképpen kicombosodnék.
Talán holnap minden könnyebb lesz…
 
5.nap Muhaha :D nem lett könnyebb. Pedig nem volt valami nagy eresztés a mai teljesítményünk. Alapvetően én bírtam jobban, Andrej mentálisan eléggé padlón volt. Ezért egészen könnyed, trafikálós napot raktunk össze- gondolatban :). 
Távolságát tekintve hosszabb lett, mint a tegnapi és akadtak benne igazi nyalánkságok. 
Nézzük hát: A szállástól (ami egyébként turista csomópont) a kék kereszt jelzésen indultunk észak felé. A tegnapi Látó- köveket elkerülve rácsatlakoztunk a sárga jelzésre, és nyugatnak fordultunk. Először a Mária- forrásnál álltunk meg, ahol feltöltöttük a kulacsokat, majd sajnálatos módon egy kissé elvétettük az utat- a letarolt, gyökerestül kitépett erdő miatt. Nehéz szakasz következett- famászással, amit mindketten eléggé rosszul viseltünk. Amikor túljutottunk ezen is, technikás lejtőzés következett, aggasztóan hosszú ideig. Tudtuk, hogy mindennek meglesz a böjtje, hiszen végcélunk közel 900 méteres magasságban feküdt. 
Aztán elértünk a Vár- forrás nevű helyig (még mindig a sárga jelzésen), itt megint ettünk, ittunk, gyűjtöttük az erőt a szó szerint fejünk fölé tornyosuló hegyek leküzdéséhez. A turistatérkép ugyan írta, hogy a Dédesi- várromig vezető ösvény meredek lesz, de azt nem gondoltuk, hogy ilyen hosszan. Minimum fél órán keresztül küzdöttük magunkat felfelé, de olyan meredek parton, ahol gyalogszerrel is észnél kell lenni. Patakokban folyt rólunk a víz, az erdei legyek szemtelenül elleptek bennünket. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire valahogy feljutottunk. 
Andrejnek nem volt elég a mászás, így felkapaszkodott a Kis-vár nevű sziklára, én pedig tovább kerekeztem a Dédesi- várromhoz. A rom tetejéig fizikai képtelenség lett volna feltolni a bicót, így félúton lepányváztam a pacit, és onnét egymagam másztam. 
A látvány mindenért kárpótolt: amerre elnéztem, mindenütt erdőrengeteg, hegycsúcsok, a távolban aprónak tűnő falvak. Úgy éreztem magam, mintha a világ tetején járnék. Hamarosan Andrej is felért, és szemügyre a vár romjait, ami kb. két falmaradványból, és egy kútból állt. Az idő teljesen megette a masszív falakat. 
Miután kigyönyörködtük magunkat, visszamásztunk a vár aljáig, és következett a fekete leves…
A kék jelzésen elindultunk a Bálványos felé, több kilométeren keresztül. Az út ezen szakaszáról nem tudok sokat, mert igen zavaros, hogy hogyan keveredtünk a Petőfi- kilátó felé vezető zöld plusz jelzésre. Egy biztos, kilométereken keresztül olyan mászásban volt részünk, hogy majdnem feladtam. Nem tudtunk nyeregben maradni, kb. 1 dl víz maradt a kulacs alján, és csak úgy szakadt rólam az izzadság. Asszem, sosem volt részem ilyen idegtépően hosszú mászásban. 
Amikor már majdnem felértünk a kilátóig, megdörrent az ég. Alig jutott valami kis idő arra, hogy a kilátóból szemügyre vegyük a környező tájat. Próbáltunk mielőbb Bánkútra érni, de már nem sikerült. Az erdőben ért bennünket a nyári zápor. Szerencsére a fák jó esernyőként szolgáltak, így csak picit áztunk meg. 
Amikor elállt, lecsorogtunk a Fehér Sas panzióig, majd megkerestük a Czékus- kutat, hogy ismét ihassunk. Kicsit megszárítkoztam a napon, aztán tanakodni kezdtünk, hogy aszfalton, vagy az erdőben jussunk- e el hazáig. Végül a kalandvágy győzött, na meg az a tudat, hogy magasabban vagyunk, mint a szállásunk. Így a piros jelzést követve elindultunk Szentlélek felé. Ahogy egyre lejjebb ereszkedtünk, úgy lett mind szárazabb az erdei ösvény. Akadály nélkül jutottunk haza. 
A végére úgy éreztem, még nem tekertem eleget, és maradt bennem szufla pár plusz kilométerhez. 
A holnapi napot Szilvásváradnak szenteljük. 
 
6.nap
Hideglelős éjszakán jutottam túl. Nem sokkal azután, hogy fáradtan álomba merültem volna, olyan háromnegyed 11 körül egy csendes dobbanásra ébredtem, ami az előszoba felől jött, majd arra, hogy Andrej egyszer csak eszelősen kipattan az ágyból, és rémülten az ajtó felé siet. Nem tudom, mi történt, ő azt állította, hogy kulcscsörgést hallott, mintha valaki be akart volna jönni. Az ajtónk valóban nem volt bezárva, de fizikai képtelenség, hogy bárki is észrevétlenül ránk törjön, mivel a bejárat előtt mozgásérzékelős lámpa van, tehát fel kellett volna kapcsolódnia. Riadtan ültünk a sötétben, bámultunk kifelé az ablakon, hátha hallunk valami mozgást, de az éji bogarak zizegésén kívül semmi sem törte meg a csendet. Akkor eszembe jutott, hogy a második éjszakán én lettem beijesztve, mert az éjszaka közepén egy marha nagy koppantásra ébredtem, ami a plafon felől jött. Otthon is szokott efféle történni, ezt elkönyveltem poltergeist jelenségnek, de az itteni élmények kicsit erőteljesebbnek bizonyultak. Hm, jut eszembe, a szobaszámunk harminchármas.
Ami a mai napunkat illeti, nem is tudom, érdemes-e írnom róla. Igen nehézkesen indult, Andrej délelőtt 10 órakor visszafeküdt aludni, hogy ő most teljesen készen van, semmihez sincs ereje, én viszont erősködtem, hogy mozduljunk ki valamerre, mert a négy fal látványától sikítófrászt kapok. 
Körülbelül 11 óra tájban felmálháztunk, és célba vettük Szilvásváradot- autóval. 
Túl sok szót Szilvásváradra nem szeretnék vesztegetni, ugyanis az előző napok érintetlen rengetege után, ez már mesterkéltnek, zajosnak tűnt számunkra. Talán egy nagy búcsús pénzköltögetős eseményhez tudnám hasonlítani. Sok látnivaló, programlehetőség olyanoknak, akik először vannak zöldövezetben. Szélesre taposott turistaösvények, pár erdei tisztás, és legfőképpen embertömeg. Emberek városi ruhában, utcai cipellőben, parfümtől illatosan, hangoskodva. Hatalmas csalódás volt az egész. Mélységesen sajnálom, hogy nem a környékünkre szervezetük a mai kirándulást. És ami döbbenetes: még az Istállós- kői ősemberbarlang is tele volt szeméttel. Nem is tudom szavakkal kifejezni, mennyire kiborított a látvány.
Az egyetlen örömünket ezúttal a kulináris élvezetekben találtuk meg. Az erdei úton visszafelé betértünk egy pisztrángsütödébe, ahol friss, ropogósra sütött halacskát falatoztunk. Más említésre méltót nem tudok megemlíteni. 
Mindketten úgy érezzük, hogy elvesztegettünk egy szép napot a nagy semmire. Én személy szerint nagyon szomorú vagyok, hogy ez az utolsó napunk itt Szentléleken. Holnap irány Salgótarján.
ui.: a mai éjszakánk talán nyugodtabb lesz, mert a romoknál három fehér ruhába öltözött ember sámándobozik, valami szertartást végeznek a Földanya tiszteletére. Remélem, az ártó szellemeket elűzik.
 
7.nap Elhagytuk a Paradicsomot. Nagyon fájdalmas volt a búcsú, húztuk is az időt, amennyire csak lehet. Reggeli után még ellátogattunk a közelben lévő Jubileumi- forráshoz, majd szép komótosan, hogy minél lassabban teljen az idő, a Mária- forrásig is elgyalogoltunk. Mindkettő vizéből gyűjtöttünk egy-egy flakonnal, később a nap folyamán ezeket ittuk. Mindkét szemem sír, hogy megint csak kiszakadtunk a természet öleléséből, vissza az őrültek közé, vissza az esztelen rohanásba. Muszáj, nincs menekvés. 
Szentlélekről Salgótarjánba autóztunk, útba ejtve Mátrafüred- Sóstót, ugyanis holnap Mátra Maraton lesz, és úgy döntöttem, szórakozás képpen én is indulok rövidtávon (29 km), hogy ne unatkozzak túlságosan, amíg Andrej a középtáv (56 km) kínjaival küzd. Kicsit szégyellem, hogy ilyen óvodás távon fogok tekerni, mert tudom, hogy ennél jóval több van bennem, de úgy állok hozzá, hogy kezdetnek ennyi is megteszi. Versenyezni ugyanis irtózatosan utálok, főleg a versenyeken induló sznob bringásokat rühellem, így elvből kerülöm a különféle megmérettetéseket. Eddigi bringás „pályafutásom” során egy alkalommal, 2010-ben, Lendván vettem részt egy könnyű kis tekergészésen (32 km, Pannon maraton három ország résztvevőivel), azóta inkább csak nézője voltam az efféle eseményeknek. A mostani maraton tehát rendhagyó lesz számomra. Nem tudom, hogyan fogom viselni az embertömeget, és zajt- holnap reggel kiderül. 
Döntésem egyébként hirtelen jött, tegnap még egyáltalán nem állt szándékomban indulni, de mondom, tényleg csak a magam szórakoztatására vállalom. Egyetlen célom, hogy végigtekerjem a távot, és gyönyörködjek a tájban. Remélem, várakozásomban nem fogok csalódni. Főleg, hogy a nevezés díja sem volt olcsó. Kilenc ezer forintot kellett kiadnom azért, hogy megkapjam a rajtcsomag tartalmát: egypár szórólapot, egy férfideót, egy kézkrémet, egy pamutpólót, és magát a rajtszámot. Bízom benne, hogy útközben is maximális kényeztetésben lesz részem, mert ennyi pénzből már elképesztő dolgokat lehet kihozni. Lendván úgy emlékszem, olyan 3-4 ezer forintba került a nevezés, és ezért a pénzért ötcsillagos ellátást kaptunk. A végén még a Lendvai termálfürdőben is csobbanhattunk, ami pont jó volt levezetésként.
Kíváncsi vagyok. Lehet, hogy először és utoljára megyek magyar maratonra?
ui.: Salgótarján fura város. Az emberek úgy tesznek, mintha jól élnének, és minden rendben lenne, de úgy látom, hogy lassú hanyatlásnak indult itt minden. Szegénység és pusztulás áll a küszöbön, hiába próbálják tartani magukat. 
 
8.nap 
Mátra Maraton. Dupla jubileum, nekünk első, nekik a X. Az esélytelenek teljes nyugalmával indultam, kb. a mezőny utolsó harmadából- mögöttem a középtávos „nagymenők” sztoriztak, mosolyogtak rajtunk. Nos, egy-két tapasztalattal tényleg gazdagabb lettem. Először is: marhára frusztrál, amikor előttem szerencsétlenkednek, és nem tudok haladni a saját tempómban. Másodszor: elképesztő mennyiségű energia rejlik bennem, amit a versenyhelyzet előhoz. Én, aki partmászásban mindig tök gyenge voltam, most sorra nyomtam le egy csomó embert! Nagyon mentem felfelé. Harmadszor: A technikás részeken sokat veszítettem a jó tempóból, mert a félősségem még mindig megmaradt. A fiúk ilyen szempontból bevállalósabbak, én nem egy lányt láttam, aki hasonlóan félt az erdőben, a gyökeres, sziklás ösvényeken és inkább tolta a gépét, mint szlalomozott lefelé.
A végeredmény: számomra is meglepő, de kategóriámban a 17. lettem, ami azért döbbenetes, mert igazából nem is edzek rendszeresen, mint a profi sportolók. Állítom, ha normális felkészítést kapok, és a startnál jobban tudok helyezkedni, biztosan előrébb végzek. De ez így is nagyon szép eredmény számomra. Ráébresztett arra, hogy érdemes behatóbban foglalkozni a témával, mert meghozza a gyümölcsét.  Tudom, ez így elég nagyképűen hangzik, de tényleg kiaknázatlan a montis tehetségem- egyelőre. Ami Andrejt illeti, túrának szánta a mai napot, de végül beleadott apait anyait, és teljesen kihajtotta magát. Voltak olyan részek, ahol már attól félt, hogy összeesik, annyira elfáradt. Természetesen az ő eredményei sokkal szerényebbek lettek, mivel rengetegen indultak a kategóriájában, így végül is 150 valahányadik lett. Ettől függetlenül nagyon büszke vagyok rá, mert a lelkesedése és kitartása példaértékű, a sok sznob bringás tanulhatna tőle.
Hát, ennyit dióhéjban a mai napról. Továbbra sem vagyok biztos abban, hogy legközelebb is szeretnék maratonon részt venni.
 

Balatoni körút

 2011.06.04. 16:37

 Régóta mondogattuk, hogy illene már a legnagyobb állóvizünket körbetekerni. Ez valahogy olyan alap, mint mondjuk egy szokásos évi nyaralás az Adriai tengeren (nekünk egyébként nem az) , zarándoklat Máriapócsra, vagy mit tudom én, kiruccanni a mucsajröcsögei hétvégi házba cseresznyeszezonban). Szóval Balaton, csak így egyszerűen.

Szerintem minden valamire való magyar bicósnak egyszer az életben kötelező. Annál is inkább, mert már egyre jobban adottak a körülmények ehhez a túrához. Itt arra gondolok, hogy már elég hosszú kerékpárút szakaszok állnak rendelkezésre, és a szállás, étkezés sem jelenthet gondot a túrázónak .

 Mi három napra terveztünk (három napot fél lábon, akarom mondani fél keréken is kihúz valahogy az ember), napi kb. 70 km pedig egyáltalán nem megterhelő még egy kezdő kerekesnek sem, aki bámészkodósabb fajta, annak még jut mellette idő megállni, nézelődni.

A rokonság jóvoltából, Hévízen jelöltük ki a start-cél területet, ahonnan kiépített kerékpárút vitt minket Keszthelyre, ott pedig a vasútállomást célszerű betájolni, mert onnét gyerekjáték a Balatoni Körútra lelni. A túránkat - magasabb energetikai szempontokat figyelembe véve :))  – az óramutató járásával megegyező irányban tettük meg, azaz Keszthelyről kelet felé, az északi parton kezdtünk. Profi szervezésünknek hála, a 3 nap csodaszép, szeptember végi  időben telt. Miközben ezeket a sorokat írom, odakint zuhog az eső, végérvényesen befellegzett a nyárnak.

Annak ellenére, hogy végig a part mellett szerettünk volna bringázni, a sajnos szerintünk nem teljesen praktikusan kihelyezett táblák miatt Badacsony után óriási kitérővel a Balaton felvidéket csodálhattuk meg. De sebaj, Zánkánál visszatértünk a helyes kerékvágásba. Ez az akciónk némi plusz km-t, és plusz időt jelentett az aznapra tervezetthez képest, ezért a végére gyorsítottunk a tempón, így világosban érkeztünk a Balatonfüredi kempingbe, ahol meghúztuk magunkat másnap reggelig. Itt kitérnék egy kicsit a szállásaink megszervezéséhez. Érdemes úgy tervezgetni, hogy szeptember 10-e után már alig-alig van nyitva szállás. így előfordulhat, hogy egy kicsit több időbe, és energiába telik a szállásfoglalás. (Nálunk az is szempont volt, hogy üdülési csekket elfogadjanak, és ne 5 csillagos szálloda legyen.)

Nos, a füredi kempingről vagy jót, vagy semmit, úgyhogy most inkább hallgatnék; egyetlen pozitívuma, hogy karnyújtásnyira van tőle egy bazinagy bevásárlóközpont, ahol minden beszerezhető, tehát aki nem szívesen ad ki pénzt a balatoni parti vendéglők, büfék érhetetlenül drága, ámde átlagon aluli menüjére, az itt bőven válogathat a különféle babfőzelék, pacalpöri, stb. konzervek között is.

A kempingben egy Helga nevű téglaházban kaptunk helyet. Duplaágy, TV, saját fürdőszoba, saját konyha villanyrezsóval. Hát, Helgácska kicsit ridegnek, hidegnek, nyirkosnak bizonyult, de ezt az időjárásnak róttuk fel. A 7000 Ft/éj átlagosnak mondható ár a szezon vége után.

Másnap reggel kényelmesen, nyugger tempóban készülődtünk az előttünk álló útszakaszra. Az előző nap szétült fenekünk már az első nyeregben töltött órákban kegyelemért kiáltott. A betétes gatyó dacára, csak ide- oda fészkalódtunk, pedig Kati nyergére egy plusz zselés túranyereg huzat is rákerült (Hiába, no, a monti mégsem trekking gép). Mindez semmit sem ért.

Ezen a napon is megszenvedtük a helyenként hiányos útbaigazító táblák sorát. Az olvasó már azt gondolhatja, hogy mi vagyunk ilyen amatőrök, de mentségünkre legyen szólva, rajtunk kívül, több külföldi, és magyar bringás turista is bele-belefutott a zsákutcákba. Gondolom, aki kitáblázta az utat, az vagy nem ült még életében biciklin, vagy valami szupermen lehet, aki több kilométer messzire is ellát.

E második etap során (nagyobb eltévedések, kerülők nélkül) 71,4 km-t tettünk meg, és egyre jobban sajgó fenékkel gurultunk be a balatonföldvári szállásunkra. A panziónak egyedüli lakosai mi voltunk ezen az éjjelen, de nem bántuk. Ez is , ahogy az előző szállásunk, 7000Ft-ba került kettőnknek. Vacsit sajnos nem tudtunk kotyvasztani, csak 1 mikrohullámú sütő állt rendelkezésünkre. Így főleg csalódottak voltunk, pláne, hogy szállásra érkezésünk előtt bevásároltunk félkész ételekből, amit haza is kellett ez miatt hoznunk, felmálházott szamarak módjára. A közeli csárda árait olyan pofátlanul magasra húzták (pl. raguleves: 1250 Ft), hogy inkább lesétáltunk a mólóra, ahol fenséges, és bőséges babgulyást fogyasztottunk el kajautalványért. Vacsorázás közben megnéztük a naplementét, és utána még sokáig sétáltunk az egyre kisértetiesebb, fogvacogtatóan hűvös parton, amíg ránk nem sötétedett. Egyébként ez a szellemváros hangulat jellemző volt mindenhol, amerre jártunk. Tönkrement szórakozóhelyek, réges-rég bezárt, és pusztulófélben levő boltok, üres szállodák, elnéptelenedett utcák.

A harmadik, és egyben utolsó nap reggelén hamar elkészültünk, már fél 10-kor nyeregbe pattantunk. 72,4 km várt ránk. Meglepően gyorsan haladtunk, igaz nem voltak dombok, amiket meg kellett volna mászni. A három napból talán ez volt a legszerényebb, de lehet azért tűnt annak, mert már eddigre jól laktunk a Balcsiból. Még Keszthely előtt megelőzött minket egy pali rekumbenssel, gyengébbek kedvéért fekvőbiciklivel. Hát igen, ez a típusú kerékpár pont ilyen túrákra lett kitalálva, neki biztosan nem fájt a hátsója.

Örömmel nyugtáztuk, hogy nem mi voltunk az egyetlenek az úton, és főleg azt hogy nem az egyetlen magyar pár. Szép számmal kerekeztek mások is, sokan csak rövidebben, edzésszerűen, mások megmálházva, mindenre felkészülve, mint mi. A paripák különösebb zokszó nélkül teljesítettek, se defekt, se semmi.

Összességében kellemes kis koraőszi nyargalászásban volt részünk, s amikor végre párnázott székre tehettük elgyötört hátsó felünket, azonnal fogadalmat is tettünk, hogy jövőre ismét lecsekkoljuk, a Balatonon változott e valamit a vízállás.

Címkék: balaton keszthely bringatúra balatonfüred körút kemping hévíz balatonföldvár kerékpártúra

Hát, igen… ez a pillanat is eljött. Még elhinni sem tudom, annyira felfoghatatlan. Amiről hónapok óta csak ábrándozgattam, ami elérhetetlennek tűnt, most hirtelen, egy váratlan fordulatot követően kézzel fogható valósággá vált.

Régóta mondogattuk már, hogy kicsi nekem a Contessa 50, és folyton jöttek is a problémák: gyenge a felni, fülsiketítően kattog a hajtómű, rastog a váltó, a teleszkópom egyre puhább. Számolgattunk, osztottunk- szoroztunk, és kisült, hogy bizony, ha minden igényemnek eleget szeretnénk tenni, akkor úgy cirka fél milkát be kéne áldoznom a gépem fejlesztésébe. Eszement vállalkozás lett volna. Ekkor ötlött fel az új bringa vásárlásának gondolata. Anno gondos tervezgetés után választottuk ki őnagyságát, a Contessa 50-est; gondoltuk, kedvcsinálónak, tanulásnak épp elég is lesz.   Tényleg jól is végezte a feladatát, és esküszöm, nem gondoltam volna, hogy ilyen rövid idő leforgása alatt kevésnek fog bizonyulni a képességeimhez.

 

De aztán egyszer csak muszáj volt lépnem, újra végiggondolnom az egész bicikli kérdést. Így ismét végignéztük a márkásabb női montis vonalat, de a felhozatal sajnos eléggé lehangoló volt, végül a legjobb pályázó ez alkalommal is a SCOTT maradt. Méghozzá a Contessa 10, ami majdnem a legjobban felszerelt női mountainbike a márka palettáján. Elég csak megemlítenem a shadow rendszerű XT hátsó váltót, az Avid Elixir hidraulikus tárcsafékeket, a Rock Shox Recon SL villát, és a 2 kg-mal könnyebb összsúlyt. És persze, nem utolsó sorban a nőcis külsőt, ami számomra nagyon is fontos szempont volt a bringa választás során. Nagyon ritka példány- Európában csak néhány darabot adtak el belőle (de nem azért, mert annyira vacak J).

Múlt héten került a birtokomba- legnagyobb örömömre. Amikor telefonon értesítettek, hogy megérkezett, és el kellene menni érte, a lábam elkezdett remegni– úristen, hát itt van, hogyan is fogadjam… Egyedül nem mertem érte menni, Andrej jött velem segítségül.

 

A lélegzetem is elállt, amikor megláttam, mert élőben sokkal szebb, mint a gyári fotókon. A bolt tulaja mesélte, hogy neki még a könnyei is előjöttek, amikor csomagolta ki a gépet, annyira meghatódott a látványtól.

Kimerítő tesztet most ne várjatok tőlem, mert például a fék még bekoptatós stádiumban van; bár a gép már most jobb fékerővel bír, mint az előző gépen a V fékek. Az áttétel tartományom érzékelhetően jobb lett, így felfelé, és lefelé egyaránt jobban halad a szekér. A villámat pedig bármikor kilockolhatom, ha kedvem tartja, vagy ha az útviszonyok azt kívánják. Egyszerűen imádom! Az tuti hogy a grófnő személyében egy roppant masszív, könnyű gépet kaptam, ami a kötelező személyes beállításokat követően a kezdeti félelmeim ellenére egy kezes báránnyá változott. Ha egyszer teljesen összeszokunk, jöhet tőlem maraton, Alpok, akármi.

 

Teszteléshez kapóra jött a Hévízi Kerékpáros Nap, ahol izgalmas triál, és freeride bemutatók mellett részt vettünk a 40 km-es Rezi vár túrán. Otthon feltettük az országúti gumikat, mert 80%-ban aszfalton haladt a túra. Utólag belegondolva, maradhatott volna a gyári Schwalbe Rocket Ron, mert a várig felvezető köves szerpentin nagyon megnehezítette a virsligumis országútisok dolgát. Nagy volt a hőség (több mint 30 °C), a víz pillanatok alatt felmelegedett a kulacsainkban – rájöttem, hogy kell egy duplafalú alu kulacs! Amúgy sem voltam a topon, a hőség pedig szinte percről percre elviselhetetlenebb lett. Az útvonal épített kerékpárúton indult, Keszthely kertváros után Cserszegtomaj felé kerekeztünk, majd fel a Rezi várig, nagyon kényelmes tempóban.  Menet közben egy bringás megdicsérte az új szerzeményemet - mint később kiderült, a főszervező volt, egy igazi celeb: Eisenkrammer Károly J.

Az első emelkedők érkeztével szakadt szét a mezőny igazán, amiben nincs semmi meglepő, hiszen kétgyerekes anyukától a profi versenybringásig igen különféle edzettségi szinttel rendelkező, bringabarát emberek indultak neki a távnak. Én a vár alatti a köves részig jól bírtam. Az utolsó kaptatónál azonban le kellett szállnom, mert a melegtől szó szerint az ájulás környékezett, és onnan tolva kellett leküzdenem a legnehezebb részeket. Séta közben jól el is estem, de már fogalmam sincs hogyan történt-  talán a pedálban botlottam meg (ezzel teljesen felavattam a bicómat J). Amikor felértem, tudatosult bennem , hogy nem csak a mezőny elején voltam, de mint első nő érkeztem a pihenőhöz. Andrej elismerő mosollyal fogadott, és rögtön málna ízű izotóniás itallal kínált.

A várrom gyönyörű, érdemes lenne megőrizni jelenlegi állapotát! A kilátás elképesztően szép, és az ottani energiák,  hm… jó érzés volt bennük megfürödni.

Bekaptunk még némi banánt, citromos nápolyit, és indulhattunk vissza, immár szinte csak lejtőn lefelé.

Természetesen megint az élbolyban vágtáztam, jócskán lehagyva a kevésbé bátor bringásokat.

Legnagyobb csodálatomra az országútis srácok cseppet sem kímélték a paripájukat, úgy zúgattak lefelé, hogy csak úgy porzott. Én inkább visszafogtam magam, mert féltettem a külsőket.

Azért a végén alig vártam, hogy Hévízre érkezzünk, annyira kimerültem a hőségtől- a legnagyobb kihívást ezúttal a júliusi kánikula jelentette.

Címkék: teszt rezi bringatúra scott kerékpártúra scott contessa 10 scott contessa contessa 10 hévízi kerékpáros nap rezi vár túra rezi vár

2009.06.17. – 2009. 06.30.

Kedves olvasó!

A most következő beszámoló kakukktojás lesz a sorban, ugyanis gyalogtúráról fogok mesélni:

 

 

Borzasztóan nehezemre esik írni róla. Pedig már régóta tervezem, hogy leírom, mit éltünk át a Camino Primitivo kb. 400 km-es zarándokútján, a spanyolországi Oviedótól Santiago de Composteláig.

Elindulni épp ilyen nehéz volt, ha rajtam múlik, talán még mindig csak álmodoznánk róla. Andrej hajthatatlansága miatt azonban muszáj volt menni J.

Hogy miért pont a Primitivo? Mert két hét alatt végig lehet csorogni rajta. Mert lélegzetelállítóan szép tájakon kígyózik keresztül. Mert utáljuk a tömeget. De azt hiszem, végül is az időtényező volt a legnyomósabb érv.

Menni, de hogyan, mivel? A legolcsóbb, legkényelmesebb megoldást kerestük, amivel elevickélhettünk Oviedóig. Végül is a legoptimálisabb eszköznek a Graz- Mallorca- Oviedo repülőjárat bizonyult, fejenként úgy emlékszem, kb. 40 ezerért.

A tervezés másik kritikus része a megfelelő térkép beszerzése volt. A rendkívül populáris francia Caminóról szóló könyvekkel, kiadványokkal Dunát lehetne rekeszteni, míg a Primitivóról egyszerűen semmi épkézláb anyagot nem találtunk, csak a magyar zarándoktársak dióhéjban leírt beszámolóit, és itt-ott néhány fotót, térkép szerűséget. Andrej kutatómunkájának  J hála, sikerült letöltenünk egy klassz kis térképet, az egyes etapokkal, szintkülönbségekkel megjelölve. Menetközben kiderült, hogy még ez sem az igazi, mert egy csomó fontos helyszínt nem jelölt, de végül is szerintem nagyon korrektül útba igazított, sőt sokszor, ha már nagyon elcsigázottnak éreztük magunkat, belőle merítettünk erőt.

Az alapfelszerelésről nem írnék különösebben. Rengeteg fórumon, temérdek információ található ruházatról, tisztálkodásról, stb.

Ami a Primitivóra viszont nagyon fontos, alapdolog: Csak akkor vágj neki az útnak, ha nincsenek mozgásszervi problémáid, és minimum az átlagos, vagy annál jobb edzettségi szinttel rendelkezel, a terep ugyanis kőkemény, rengeteg hegymászással.

Esőponcsó kötelező, mert gyakran esik, szitál a köd. Minden nyirkos, a ruhák nehezen száradnak. Hiperkényelmes, bejáratott, gore-tex-es cipő/bakancs kötelező! (bár a bejáratott cipő sem garancia, erről később részletesen). Továbbá túrabot, és ha lehet, kapásból kettő darab, hogy legyen mire támaszkodnod, ha lerobbansz.

Ha az utat biciklivel szeretnéd végigjárni, akkor szigorúan tárcsafékes, allmountain gép, defektmentes külső, és komoly bringás múlt szükségeltetik, mert ez a terep a gyalogosoknak is feladja a leckét.

Úgy készülj, hogy a zarándok élelem szempontjából a Primitivón nincs annyira elkényeztetve, mint a francia úton. Vannak szakaszok, ahol muszáj feltankolni kajából, mert mondjuk két település között akár 20 kilométeren keresztül semmi sincs.

Ja, és még valami: csak azt szabad magaddal vinni, ami a napi létfenntartásodhoz feltétlenül szükséges. Így telefon, fényképezőgép luxus, ugyanis 10 km gyaloglás után minden egyes dekát mázsás súlynak érez az ember. Mi csupán egy Nokia 6300-ás készüléket tettünk el- szerencsére sikerült lebeszélnem Andrejt arról, hogy a hiper- szuper fotóapparátot is magával hozza. Sajnos, így viszont alig tudtunk használható fotókat készíteni L No, sebaj. Fotókból is van épp elég- fent neten, a különféle blog oldalakon.

Azt hiszem, csapjunk a lovak közé, jöjjenek az etapok!

 

1.nap: Oviedo.

Emlékezetem szerint kb. 2 óra körül érkeztünk a városba. A reptérről menetrend szerinti buszjáratok indulnak óránként Oviedóba, a helyi buszállomásra. Az út kb. fél órás.

Érkezéskor csak annyit tudtunk, melyik utcában található a szállás, így Andrej szabadkézi rajzzal rögtönzött várostérképet egy buszállomás béli eligazító tábláról. A szállás kb. fél- egy órás gyalogút az állomásról (attól függően, hogy a vándor érinti- e a katedrálist).

Az albergue 6 óra körül nyitott, 3 eurós, kissé zsúfolt hely volt, a zarándokok egymás hegyén hátán. Andrej állítása szerint soha életében nem aludt még ilyen jól, mint ott. Én füldugót használtam, de egyébként a rengeteg utazástól meg izgalmaktól kellően ki voltam merülve, úgyhogy hamar bedobtam a szunyát.

(A szálláson hagytam a fésűmet, és csak később sikerült találnom helyette másikat.)

 

2. nap: Oviedo- San Juan de Villapanada.

Kb. 25 km-re Oviedótól. Itt még minden szép és jó volt. Gyönyörű tájak, sok jelzőtábla, legelésző bocik, birkák, nyíló virágok. Tiszta idill. Sokat nevettünk, útközben volt friss víz, sütött a nap, egy szembejövő (!) zarándoktárstól kaptunk sárga, nyíl alakú kitűzőt a hátizsákunkra.

Azért a nap végére így is elegünk lett, ugyanis amikor végre megérkeztünk Gradóba, ahol a szállást sejteni véltük, kiderült, hogy még legalább 5 km-t kell menetelnünk, kaját pedig csak bent a városban lehet venni. Nagyon gyilkos szakasz volt az utolsó pár km. Égetett a nap, hátunkon plusz súly, előttünk pedig egy végeláthatatlan meredek kaptató. Igazán besokalltam tőle. Az albergue-be elsőként érkeztünk, kellemes kis társaság jött össze. Belga, holland, spanyol, lengyel, zarándokokkal osztoztunk a tágas, szellős, és nagyon koszos szálláson. A konyhában hegyekben állt a szemét, a fürdő sem volt túl tiszta, a WC pedig olyan pici, hogy alig fértem be állva is. De összességében nem volt rossz, főleg a társaság. Az út során már sehol sem éreztem magam olyan jól, mint ott J.

Ja, pecsétet- az útleírások szerint a szemközti házból lehetett volna szerezni, de gyakorlatilag hiába kopogtattunk, senkit sem találtunk ott egész este. Szóval a pecsét elmaradt. Meg a donativo is, úgy emlékszem.

 

3. nap: San Juan Villapanada- Bodenaya

A távolságot nem mértük, de minimum 25 km- szerény véleményem szerint. Egyesek már reggel öt körül, vaksötétben indultak neki a távnak, mi viszont csak utolsóként, kb. fél 8 körül távoztunk. Kapásból kemény hegymenettel indult az út. A helyzetet nehezítette, hogy szitált a köd, egészen délig! Hegyen- völgyön, árkon- bokron, tehénszaron, forgalmas autópálya mellett vitt az út. Így sárosan, szarosan, halálosan kimerülve érkeztünk Salasba. Azt hittük, hgoy itt is a város szélén lesz a szálás, de hatalmasat koppantunk. Az út továbbvitt a következő település felé, ami 7 km- nyire fekszik Salastól. A neheze csak ekkor következett. Szinte csak felfelé meneteltünk, közel két órán keresztül, még sárosabb, még brutálisabb ösvényeken. Közben a nap is előbújt, és kegyetlenül égetett. Totál leégve, a 8 kilós pakkal a hátunkon rogyadozva bandukoltunk, amikor Bodenaya előtt nem sokkal beért bennünket egy svájci bringás szindi. Látva szenvedésünket, felajánlotta, hogy egyikünk zsákját elviszi a gépén. Nekem lett szerencsém, hála az égnek. Lassan bedöcögtünk a faluba, és mindjárt a szélén meg is találtuk a barátságos kis refugiót (magánszállás). Kulturált hely, szuper fürdővel, konyhával, mosógéppel, ahol még főznek is a zarándokokra- vacsit, sőt igény szerint reggelit is. Donativós- ki mennyit gondol. A házigazda egy hippi- buddhista beütésű pár, a hapi egy kicsit pötyög angolul. A zarándokok bodenayai  szállásról szóló beszámolója oldalakat tölthetne meg, mindenki csak ömleng róluk, nekünk átlagos élmény volt.

Hoppá, fürdés után találtam magamon egy kullancsot. Teljesen be volt tojva mindenki, mintha valami halálos veszedelem ért volna el. Mindjárt vészmadárkodtak, hogy most aztán majd figyeljem magam, hátha lázam lesz, meg ilyenek. Sőt, volt aki kapásból antibiotikumos kezelést javasolt. De egyébként hozzá sem mertek érni. Végül is Andrej műtött meg a szemöldökcsipeszemmel. Nagyon ügyes volt, pikk-pakk kiszedte a dögöt (azóta sincs semmi bajom). 

 

4. nap: Bodenaya- Tineo (kb. 10 km)

Ez az etap volt életem egyik legszörnyűbb napja. Alighogy elindultunk az erősen szitáló ködben, a bokám elkezdett sajogni, annyira törte a magas szárú Lafuma bakancs. Pedig előtte 2 éve vettem, hordtam már eleget, mégis… Aztán hamarosan már ez sem tűnt fel, mert jött egy sokkal komolyabb fájdalom: a jobb térdem beadta az unalmast. Szörnyű kínok között, bőgve jutottam előre. Szó szerint végigzokogtam az utat. Soha előtte nem volt probléma a térdemmel, most viszont úgy éreztem magam, mint egy hadirokkant. Ráadásul bokáig érő, tehénfosos sárban kellett menetelni, úgyhogy azt sem tudtam, hová lépjek. Már orvoson, és kórházon törtem az agyam, és féltem, hogy nem tudom végigcsinálni az utat, de valahogy aztán mégis elevickéltem Tineóig, a helyes kisvárosig.

Itt túrabotot cseréltünk Andrejjel- állítom, hogy ennek köszönhetem az életemet. Az őt botja ugyanis klasszikus, nagypapás, kampós fejű sétapálca J, amire jó érzés volt rátámaszkodni- rengeteg terhet levett a lábamról. A továbbiakban ezt a botot el sem engedtem a kezemből, még a későbbi városnéző túrákra is magammal vittem. 

A szállásról csak jókat mondhatok. Volt itt minden: mikro, ruhaszárító helyiség, masszázsasztal, előkészített teafilter, és rengeteg infóanyag az elkövetkezendő etapokról.  Nagy nehezen találtunk egy netkávézót is, ahonnét megüzentük halálhíremet, majd jó alaposan bevásároltunk. A köd természetesen egész nap keményen szitált, a helyi gyógyszertár hőmérője kb. 14-15 fokot mért.

Kaja: menü, zarándokmenü rengeteg helyen kapható, kb. 8-10 euróért. A miénk akkora adag volt, hogy meg sem bírtam enni.

Lefekvés előtt Voltaren kenőccsel (semmit nem ért), illetve Andrej- féle reikivel kezelgettük a térdemet. És lőn csoda. Tudtam folytatni az utat.

 

5. nap: Tineo- Borres (kb. 16 km)

Eddigi legkellemesebb, legvidámabb napunk. A reggeli indulásnál megint szörnyű fájás jött a bokámba, aztán a térdembe. Kb. az út felénél nagyon elegem lett a szenvedésből, így bakancs le, Teva szandál fel. Innéttől minden szuper jó lett, szinte repültem. A fájdalmak teljesen eltűntek. A nap is kisütött, sárnak nyoma sem volt. Úgy negyed egy körül érkeztünk Borresbe- elsőként. Volt időnk mindenre, fürdés, mosás, lakoma,  pihi. A 12 ágyas szálláson aznap össz- vissz hárman aludtunk.

Azt hiszem, itt végre regenerálódhattunk az elmúlt napok viszontagságai után.

 

6. nap:Borres- Pola de Allande- Peñaseita (kb. 15 km)

A borresi hawaii után folytattuk utunkat Pola de Allande felé. Előbb szédítő magasságokba emelkedtünk (totál Ausztria beütéssel), majd közel egy órán keresztül csak meredeken lefelé haladtunk- még Andrej térde is elkezdett fájni. Közben a jelek egyre ritkultak. Mire Polába értünk, mintha elfogytak volna, s a városban csupán egyetlen sárga nyilat fedeztünk fel. Sajnálom, hogy az alberguet kihagytuk. Lopva bementünk körülnézni, kicsit megpihenni. Mindent tárva- nyitva találtunk. Bátran mondhatom, hogy utunk során a legszebb, legjobban felszerelt szállással találkoztunk. Hiper- szuper felszerelés, indukciós főzőlap, rengeteg mellékhelyiség, tiszta mosdó, patyolattiszta termek. Temérdek információt találtunk angol nyelven a helyi nevezetességekről, olcsó éttermekről, stb. Mindez nagyon kellemes benyomást tett ránk.

 

Vasárnap lévén, bevásárolni sajnos nem tudtunk sehol, viszont 8 euróért degeszre tömtük magunkat a Meson Restaurante Casinóban. Szegény Andrej alig bírt elindulni, annyira telepakolta a pocakját, viszont egy idő után megtáltosodott- akkor meg alig bírtam követni. A nagy loholás után a Polától 2-3 km-re található Peñaseitába érkeztünk. Az albergue előtt száradó ruhákat, koszos bakancsot találtunk, az ajtó mégis zárva volt. Kiderült, hogy egy spanyol fiatalember vitte magával a kulcsot- gondolom visszabandukolt Polába. Pótkulcsot nem kaptunk, úgyhogy addig is jól bevásároltunk a szomszédos kocsmában. Mint utólag kiderült, ez kiváló ötletnek bizonyult, ugyanis az elkövetkezendő 24 órában nem találtunk boltot.

 

 

7. nap: Peñaseita- La Mesa (kb. 20 km)

Akadályok nélkül indult a napunk. Mesebeli szép tájakon, kanyargós hegyi utakon haladtunk. Egy hét után váratlanul találtam egy fésűt, csak úgy, a nagy semmi közepén, amit a következő szálláson szépen megtisztítottam. Azóta is őrzöm.

Az úton ügyesnek kellett lennünk, ugyanis néhol olyan torlaszok zárták el az ösvényt, hogy alig tudtunk keresztül evickélni rajtuk. Nehezítésképpen apró, gurulós kavicsok kerültek a talpunk alá. Nem sokáig bírtam bakancsban- alighogy elkezdtünk magasabbra jutni, jobbnak láttam szandálra váltani. Hát nem abszurdum?

Hatalmas megkönnyebbülés volt a lábamnak, de sajnos nem sokáig örvendezhettem, ugyanis brutális hegycsúcsok következtek. Andrej piszkosul élvezte, én viszont szenvedtem. Föl- le, föl- le. Néhol majdnem elestem, a szandálos lábam bokáig merült a hegyi patakokban, közben felülről erősen tűzött a nap. Valahogy ezt is túléltük.

Lagoban vettünk két flakon vizet, és kettő bocadillost (spanyol szenyó vaj nélkül, leggyakrabban sajttal, sonkával), ez volt az aznapi összes élelmünk.

Még keresztül haladtunk Berducedón, ahol a legnagyobb meglepetésünkre alberguet találtunk, hiszen a saját térképünkön nem is volt feltüntetve. A legnagyobb hibát azzal követtük el, hogy itt semmit sem vettünk, bízva abban, hogy a La Mesai kocsmában majd biztosan lesz valami. Hát, nem hogy valami, de még kocsma sem volt- mindössze pár házból állt a falu.

Aznap éhesen kellett lefeküdnünk. A szálláson két spanyol, két gyalogos, és három biciklis francia. Jóízűen falatoztak a dúsan terített asztalról, miközben mi rántott húsról, jó hazai húslevesről álmodoztunk.

 

 

8. nap: La Mesa- Castro (sacc per kábé 20 km)

Az éhségtől űzve nagyon korán, 6 órakor keltünk, és korgó gyomorral vágtunk neki a közel két kilométeres meredek kaptatónak. Majd lejtő következett- legalább 10 km hosszan. Kavicsos hegyi utakon, sziklák között bukdácsoltunk- rettenetesen elfáradt a lábunk. A meredek lejtő miatt sajgott a térdem, remegett a lábszáram; csodálkozom is, hogy ezúttal kibírtam. A sok szenvedésért viszont a látvány kárpótolt mindent: a hegycsúcsok között egy tengerszem bújt meg, körülötte, a sziklákra építve egy szellemváros, és egy monumentális duzzasztógát.  Andrej próbált fotókat készíteni- nem tudom, mekkora sikerrel.

A duzzasztógátat elhagyva kb. 6 km-es szerpentin, aszfaltos emelkedő jött. Majd az út bevitt bennünket egy sűrű erdőbe, ahol összeszedtem három potyautas kullancsot, további tízet pedig lesöpörtem magamról.

Az erdő után Grandas de Salime hangulatos városkája következett, ahol okulva az előző nap gyötrelmeiből- jól bevásároltunk. Menüzni is szerettünk volna, de sajnos túl korán érkeztünk, az ebédre még legalább egy órát kellett volna várnunk. Így hát a púposra pakolt hátizsákokkal továbbindultunk Castro felé. Útközben szomorúan tapasztaltuk, hogy az épülő hiper- szuper autóút keresztülszabdalta az ősrégi Caminót. Aztán meg azon dühöngtünk, hogy útközben minimum három kocsmát, és egy vegyesboltot is láttunk - a civilizáció teljes erővel dübörgött.

Örömünkre szolgált azonban, hogy Castróig különösebb szintkülönbség nélkül kellett megtennünk a távot, így szép kényelmesen bandukolhattunk.

Szállásunkat csak fényképről ismertük fel, ugyanis semmiféle tábla nem jelezte, hogy itt albergue lenne. Nem is volt, ugyanis az aznapi menedékünk egy amolyan kocsma féle épület volt, 13 euróba került Jobbról tehenek, balról tehenek, mindenütt tömény trágyaszag, de alapvetően kellemes hely, 4x4 ágyas szobákkal. Az alattunk lévő kocsmában kaja. Kocsmazaj nulla.

 

9. nap: Castro – Padrón (talán kb. 20 km)

Rémálmoktól gyötörten ébredtünk mindketten, ez jól rá is nyomta a bélyegét a reggelünkre. Az út fele továbbra is épülőfélben lévő autóutak mentén vitt, a sárga nyilak keresztül vezettek a friss betonon, kavicson. Kiábrándító volt.

A nap legkellemesebb élményét Fonsagrada jelentette, ahol igen szívélyes fogadtatásban volt részünk egy helyi vendéglátós jóvoltából. Nagyon bánom, hogy az étterem nevét nem írtam fel, annyi biztos, hogy a város szélén található- épphogy csak beér a vándor Fonsagradába. Na, szóval fejenként 10 euróért ettünk egy csodás zöldbablevest (végre leves!), fokhagymában sült nyuszit hasábkrumplival, és harmadik fogásként valami helyi specialitást, aminek már nem emlékszem a nevére. 

A kellemes ebéd után jó alaposan bevásároltunk, majd Padrón felé vettük az irányt, ami gyakorlatilag Fonsagradától egy köpésnyire található, a szállás egy forgalmas auótút mellett. Szuper jó hely: négy ágyas szobák, jól felszerelt konyha, kávé és kajautomata (sütivel, csokival, sörrel chipssel, üdítővel. Plusz társalgó, tévé, hűtőszekrény. Egyszóval teljesen rendben van.   

 

10. nap: Padrón- Cadavo Baleira (durván 25 km)

Borzasztó! Bokaszaggatós, térdrecsegtetős nap. Pedig kellemesnek ígérkezett, már- már azt hittük, nem is lesz benne semmi kihívás, de aztán csak jöttek a hegyek, szédítő magasságok. És bokáig érő sár, mert hegyi erek medrében vitt a ösvény. Rengeteg ilyen átfolyással találkoztunk. Volt hosszas lefelé menetelés is, amitől azt hittem, összecsinálom magam, mert a bakancs annyira törte a bokámat. Ja, és hab a tortán: megjött az eső. De nem csak úgy pötyörgősen, hanem mintha dézsából öntötték volna- az esőkabátról lefolyó víz teljesen eláztatta a nadrágunkat. Mi több, Andrejjal nagyon összevesztünk, és egy jó ideig külön folytattuk az utat. Végül kibékültünk.

A szállásról csak szuperlativusokban tudok regélni. Az épület kívülről nem túl esztétikus, de belül hipermodern, tágas, simán megér akár 5-10 eurót is.

 

11. nap: Cadavo Baleira- Lugo (31,5 km)

Érzéseim szerint ez a nap keménységében első, vagy második helyet érdemel. Hosszúsági rekordot döntöttünk- ez már biztos.

Reggel 7 órakor indultunk, és rövidebb- hosszabb pihenőkkel együtt kb. három órakor érkeztünk Lugóba. Utunk nagyon sima terepen, különösebb szintkülönbségek nélkül; több kilométeren keresztül azonban forgalmas autóutak mentén, szakadó, vagy épp szitáló esőben, zajlott. Több helyen szétroncsolták  a Caminót. Különösen Lugo határában volt szembetűnő az útépítés, munkagépek zaj kísért bennünket a városig. Úgy érkeztünk, hogy szakadt az eső, rajtam pedig csak szandál volt, mert bakancsban már nem bírtam menetelni.

Lugo amúgy egy hangulatos nagyváros, szuper jól kitáblázva jelekkel- az eltévedés lehetősége minimális. Ott jártunkkor hatalmas római kori karnevált rendeztek, az utcák tele voltak boldogan mulatozó tógás, sarus emberekkel. Sajnos pihenni alig tudtunk, mert a város egész éjjel bulizott, reggel hétig keményen nyomták J.

 

 

12. nap.: Lugo – San Román de Retorta (19 km)

A napunk hatalmas összeveszéssel indult. Aztán a vaksötét lépcsőházban, épp a legalsó lépcsőről estem egy nagyot, aminek köveztében a jobb bokám kétszeresére nőtt (szandált alig tudtam becsatolni) és csúnyán véraláfutásos lett. Az esés után kisebb sokkot kaptam, és majdnem elájultam, de hál’istennek albergue előtt volt egy pad, arra gyorsan ledőltem. A spanyolok persze rögtön azt hitték, hogy nem eszek rendesen (csóró magyaroknak kajára sem telik), azért vagyok ilyen gyenge.

Csodával határos módon képes voltam lábra állni, és ha bicegve is, de elindulni. Ezt máig sem értem.

Óriási szerencse, hogy a táv a maga 19 kilométerével könnyedre sikeredett. Az utolsó métereket így is csigalépésben tettük meg, mert annyira bedagadt a bokám. Az albergue San Romántól kb. 1 km-re, gyönyörű erdei környezetben található, régi parasztházból újították fel, modern eszközökkel (pl.: indukciós, digitális főzőlap, digitális radiátor, stb.). Aki nem cipelt magával kaját egész nap, annak sem kell aggódnia, mivel San Románban van egy taberna, ahol mindenféle élelmiszert lehet kapni- többek között kenyeret, gyümölcsöt, édességet, tejet, stb.) Persze előző nap Lugóban érdemes feltankolni szendvics félével, mert útközben semmi bolt, semmi kocsma.

A hospitalero tud angolul (ritkaság). 12 férőhely, emeletes ágyakkal. Éjszaka iszonyú hörögve horkolós duett két spanyol hapsitól, ami még füldugón, és fülre szorított párnán is átjött. Szegény mi!

És főleg szegény én! Estére alig tudtam lábra állni, a bokámat behajlítani pedig képtelen voltam. Andrej ismét reikivel próbálkozott- és lőn csoda!

 

 

13. nap: San Román de Retorta – Melide (nem tudom, hány kilométer, de nagyon, nagyon hosszú út volt)

Reggel a spanyolok belém diktáltak két szelet lekváros pirítóst, hogy erősödjekJ. Továbbra is azt hitték, hogy az éhezés miatt történt velem a baleset.

A bokám csodálatos módon bírta a strapát, sőt a nap vége felé már szinte úgy kellett Andrást magam után húznom. Volt egy kis hullámvasút, de nem vészes. Néha szitált az eső, sokszor tehénszarban, sárban gázoltunk (én szandálban meneteltem továbbra is).

Melidében nagyot csalódtunk. Megjelentek a Camino Frances nagyképű, külföldi zarándokjai, akiken látszott, hogy úgy fogják fel az egész zarándokutat, mint valami trendi dolgot, vagy jó kis nyári bulit. A társaság felhígult, volt itt mindenféle nemzet: amerikai, dél koreai, svéd, japcsi, brazil. A szállás zsúfolt (130 ágy) nyüzsgő, az arcokon azonban nem láttam szenvedést- nem tudom milyen lehetett a francia út. Itt láttunk először mosó- szárítógépet, ami pénzérmével működött, szépen ki is mostuk a tehénszaros ruháinkat.

Fürdésnél nem volt melegvíz, a rengeteg ember mind elfürödte (a két hét során először és utoljára tapasztaltunk ilyet.)

 

Számomra itt a Camino itt véget is ért. Szívem szerint Melidében gépre szálltam volna, annyira zavart a tömeg. Úgy látszott, mindenki rohan Santiagóba, versenyt futva egymással, és önmagával. Mint akiket egy belső nyugtalanság, kényszer hajt, hogy ezen is minél előbb túl legyenek, és kipipálhassák a listán. Nagyon rosszul éreztem magam.

 

14. nap: Melide – O Pedrouso ( a leghosszabb út, a maga 35 kilométerével)

A nyüzsgés már- már elviselhetetlen volt, a zarándokok mindenhová seregestül özönlöttek. Egy Primitivós számára nagy megrázkódtatást jelenthet újra megérkezni a civilizált világba J.

Andrást annyira kiborította a látvány, hogy legszívesebben ott helyben feladta volna, és mi tagadás, én is undort kaptam az emberáradattól.

Ami O Pedrousót illeti, kifogtunk egy munkaszüneti napot, így csak bárok éttermek voltak nyitva. Ennek ellenére jól belakmároztunk egy közeli étteremben.

A szállás 126 férőhelyes, színvonala ugyanaz, mint Melidében. Jól felszerelt, és zsúfolt. Minden volt, és mindenre túl sok ember. A szállások egyébként innét már szinte egymást érik, minden bokorban albergue, refugio (de azok többnyire 13 eurótól felfelé)

 

 

15.nap: O Pedrouso – Santiago De Compostela (17 km)

Ünnepi hangulatban telt az utolsó pár kilométer. Korán, körülbelül déltájban érkeztünk. A tömegről már nem is írok, a régi május elsejei felvonulások kutyafülék ahhoz képest, amit menet közben tapasztaltunk.

Amúgy nem tudom, mi szépről mesélhetnék még. Santiagóból nekem annyi jött le, hogy egy nagy szuvenír hipermarket az egész óváros.

Sok a vendéglátó-ipari egység egymás hegyén- hátán, mintha itt már nem is a zarándoklatról hanem az idegenforgalomról szólna a történet. Fogyassz, fizess!

Döbbenet, de a katedrálisban több adományos ládikát láttunk, rajtuk a kötelező adomány limitjével.

Szállás: Mivel fáradtak voltunk, az első, utunkba kerülő szállodát választottuk, már fogalmam sincs mennyi pénzért. Végre patyolat tiszta fürdőszoba, kényelmes duplaágy, csend, nyugalom fogadott bennünket! Megérdemeltük.

Este városnézés, merengés a mögöttünk álló útról, és a másnap reggeli repülőútra való felkészülés.

 

 

Hát, ennyit tudtam megosztani veletek. Az út spirituális részéről nem írtam, egyrészt mert nehéz is lenne, másrészt meg nem mindenki vevő rá. De az biztos, hogy akár közel állnak hozzád ezek a dolgok, akár nem, a Caminóról valamit mindenki hazavisz magával.

Nekem azóta is nagyon erős mehetnékem van, nem véletlenül állítják sokan, hogy az út hívja őket.

Amint alkalmam nyílik rá, biztosan újra nekivágok, s ezúttal talán két keréken, a Camino del Norte vagy a Via de la Plata útvonalán. Addig is Buen Camino! J

 

 

Címkék: spanyolország túra gyalogtúra zarándokút camino lugo oviedo primitivo santiago de compostela salas camino de santiago grado san juan de villapanada bodenaya tineo fonsagrada palas de rei

Június 24-től 27-ig került megrendezésre az a teljesítménytúra, ami a 4 nap alatt kerülte meg hazánk legnagyobb állóvizét, a Balatont. Az eseményt a Zöldgömb Sport Klub szervezte. A Csipet-csapat, azaz én, Kati, Tibor és Gabi csak a 3. napra tudtunk benevezni- több okból is. A harmadik nap, amely mindannyiunknak megfelelt, épp szombatra esett, ezen kívül a lakóhelyünkhöz legközelebb eső városból, Keszthelyről indult Zánkára (bár végül Balatonakali lett a cél), és nem utolsó sorban, ez a harmadik nap tűnt  a legizgalmasabbnak, az útvonal, és  terep szempontjából.

Így is lett: életünk eddigi egyik legnehezebb, leginkább embert próbálóbb napját éltük meg. Visszanézve jó kis móka volt, de akkor, ott bizony kemény erőpróbának tettük ki magunkat. Furcsa mód bringásként csak mi, négyen indultunk, a többiek- körülbelül tucatnyi kalandvágyó sportember- gyalog vágott neki a durván 60 km-es távnak. A 13 órás szintidő miatt nem aggódtunk, hiszen a gyalogosokkal szemben előnyt jelentett a vasparipa.  Felkészültségünk miatt annál jobban tartottunk a 730 méter szintkülönbségtől, bár ez is leküzdhetőnek látszott.

 

A szervező kérésére 1,5 órával később álltunk rajthoz, mint a gyalogos kollégák. Egy keszthelyi sportcentrum parkolójából indultunk, és amint átsuhantunk a városon, máris nyakunkba vettük a Keszthelyi hegységet. A gyors tempó felett érzett örömünket azonban hamarosan lelombozta egy óriási eltévedés, ami miatt legalább egy órát bolyongtunk Gyenesdiáson, és környékén. Mire végre ráleltünk a helyes útra, az izmaink egész jól be is melegedtek, ami nem ártott, ugyanis következett a túra leghosszabb folyamatos partmászása.

Felfelé evickélve érkeztünk meg első ellenőrzési pontunkhoz, a Büdöskuti pihenőhöz. Innen még egy kicsit a hegyen tekeregtünk, majd jött „A lejtőzés”. Erről csak annyit, hogy beillene akár egy Downhill VB pályának is :)
Nagyon oda kellett figyelni, nehogy pereceljünk a nyaktörő, köves, sziklás, vízmosásos úton, mert könnyen koppanhattunk volna egy fejnagyságú szikladarabon. Az útvonal egyik legtechnikásabb része volt ez, élveztük is minden pillanatát- kivéve talán Katit, aki jó nagyot taknyolt lefelé, mert félelmében túlságosan is a fékkarra tapasztotta az ujjacskáit. Miután végre mindannyian összeszedtük magunkat, Tibor pedig meglelte a downhill pálya tetejében elhagyott minipumpáját, legurultunk Nemesvitára, egy édes kis falucskába. Egyébként ez a jelző érvényes a legtöbb Balaton felvidéki falura. Mind nagyon takaros, mesébe illő, békebeli hangulatot árasztó település.

 

A második ellenőrző pont a falu után, egy buszmegállóban következett. Itt találkoztunk először gyalogos túrázókkal. Az ezt követő szakasz is az extrém kategóriába sorolandó. Nem tudom, hányan űzik a vasúti sínek közötti tekerés műfaját, de mi most körülbelül egy km hosszan belekóstoltunk. Hm, szerintem, ha volt is vesekövünk, utána már biztosan porrá zúzódott :)

Hegymagason, a buszmegállós checkpoint meglátogatása után, folytattuk utunkat a Szent György hegy déli megkerülésével. Itt is tettünk pár felesleges kilométert, a túlzott sebességnek köszönhetően. Sajnos Gabi kénytelen volt feladni a harcot, mivel az első kerekében a csapágygolyók nagy része szétroncsolódott. Félő volt, hogy tengelytörés lesz a vége, úgyhogy harcosból nézővé avanzsált.


Kisapátiban egy nagyon kedves lány fogadott minket parizeres kenyérrel, valamilyen szörpivel, és a szokásos mazsola, sós mogyoró sem hiányzott. Nem vagyok egy parizer-párti, de most igen jólesett. Nemesgulácson át nagy lendülettel hajráztunk a Gulács meghódítására. Az eredmény 1:0 lett Gulács javára :) Becsületünkre legyen mondva, mi mindent megpróbáltunk, de sajnos nem mindig tudtunk nyeregben maradni, sőt, sokszor a saját lábainkon sem. A leglegleg extrémebb hegymászást követtük el, ezernyi szúnyog társaságában. A csalánlevelek simogatása már fel sem tűnt a szúnyogokkal való hadakozás közben. A felfelé menetről csak annyit, hogy egyes részeken nagyon meredek, nagyon köves, nagyon síkos, és ötméterenként keresztben kidőlt fatörzsek teszik járhatatlanná az utat. Egy szó, mint száz, nem adtuk fel, de teljesen megsemmisülve értünk fel. Volt itt minden: sikogatás, anyázás, seggen csúszás. Lefelé már megembereltük magunkat, és szinte vidáman érkeztünk a Tóti hegy lábainál található Istvándy pincészethez.


A jóleső kis muskotályos borocska bizony el is vonta a figyelmünket az úticélról egy jó fél órára. Kissé szédelegve, nagyokat kacarászva hódítottuk meg a Tóti- hegyet. Az ezután következő események sorozata talán az enyhe alkoholos befolyásoltság miatt következett be. A lefelé száguldozás mámorában egy éles jobb kanyar először Tibort tréfálta meg úgy, hogy a fején keresztül bukfencezve csalánosban landolt. Ezt látva heves fékezésbe kezdtem, de mindhiába - engem egy vétlen barackfa állított meg. Kati óvatos volt, ahogy mindig, és már csak a kiterített biciklik látványára ért oda. Kicsit csodálkozott is, hogy ennyire elfáradtunk- szerencsére ő nem akart csatlakozni. Felkanalaztuk magunkat, s ekkor kiderült, hogy Tibor már egy ideje akáctüskét hordoz az első gumijában. A belsőcsere elég sokáig tartott, mert a külső túlságosan ragaszkodott a felnihez.

Azt hittük, hogy ezután újabb meglepetés már nem érhet minket, de tévedtünk: nem oda érkeztünk le, ahova terveztük Vissza már nem akartunk fordulni, így más úton értünk a következő állomáshelyünkre, Kékkútra. Az ismert ásványvizes cég előtt álltunk meg, hogy lepecsételtethessük túrás passzportunkat, és hogy eredeti kékkútival tölthessük meg kulacsainkat.

 

Ami ez után jött, az már nem számított kihívásnak, hiszen csak a kilométereket róttuk, különösebb emelkedő nélkül. Kővágóörs, buszmegálló, pecsételés. A Tagyoni úti pecsételős pontnál betereltek minket a műútról a mezőre, ezzel az eltévedés esélye a nullára csökkent, mert a szervezők szalagokkal jelezték nekünk a helyes irányt. Zánkán a kiépített kerékpárúton robogtunk a célig, Balatonakali, Nagykőrösi diáktáborig.

Visszatekintve már tudjuk, hogy rajtunk kívül miért nem volt több bringás vállalkozó. De ez ne keserítsen el senkit, ugyanis a szervező ígérete szerint jövőre Gulács kimarad a bringások programjából... helyette jön Szent György-hegy a maga 415m magasságával ;)

Hálás köszönet Csongernak, aki végigkísért minket a túra állomásain, és fotóival emlékezetessé tette a napot!

Címkék: balaton kővágóörs kékkút kisapáti hegymagas nemesvita keszthely bringatúra felvidék balatonakali teljesítménytúra szent györgy hegy kerékpártúra zánka keszthelyi hegység tóti hegy gulács büdöskút büdöskúti pihenőhely

Fertő-tavi minitúra

 2010.06.12. 21:24

Az idei, pünkösdi hosszú-hétvégére Kati szülei 4 napos, 3 éjszakás kikapcsolódást szerveztek a Fertő-tóhoz. Nekünk semmi teendőnk nem volt az előkészületekkel kapcsolatban, csupán a szabadidő hasznos eltöltését kellett kitalálnunk. Nem volt kérdéses, hogy bringázzunk-e, vagy három napon keresztül rejtvényt fejtsünk, az már viszont kisebb fejtörést okozott, merre induljunk, és mennyit tekerjünk. A netet böngészve egy kisebb, egy nap alatt is bejárható út mellett döntöttünk. Kapóra jött, hogy Fertőhomokon szereztünk szállást, ahol a Fertő-tavi kerékpárút is keresztül kígyózott. Számításaink szerint kb. 50 km tekergészés várt ránk hol- jobb, hol kevésbé szalonképes bicikli úton.

Szerencsére Kati gépe egy kis tuningoláson esett át a legutolsó túrabeszámoló óta. A macerás Acerát egy Deore hátsó váltó váltotta le, az első kerékben a gyári rozoga Rigida felnit egy duplafalú Mavic típusúra cseréltük, ami jobban ellenáll a kátyúknak, és gödröknek. És aszfaltos túra lévén, egy pár Rubena papucsot is kapott, extra defektvédelemmel ellátva.

Péntek este érkeztünk. Kicsomagolás, beköltözés, pihenés, eszem-iszom- ennyi épp elég is volt az egész heti agyleszívás után. Szombaton laza autós kirándulást tettünk Fertőrákosra, ahol megcsodáltuk a híres kőfejtőt, és azt a 950 Ft-os számlát, ami 2 üveg gagyi sört, és 2dl almalevet tartalmazott! Este naplementés hajókázást tettünk a tavon, borzongató, hűvös szél, és egy jéghideg "kapitány-koktél" kíséretében. Klassz volt, bár majd’ odafagytunk a fedélzetre. Kicsit aggódtunk, hogy a viharos szél vajon enyhülni fog- e másnapra, de szerencsére az égiek tényleg kegyesek voltak hozzánk. A szombati záporos, bolondos időt verőfényes napsütés váltotta fel, viszont- hogy az örömünk ne legyen teljes- eléggé élénk szellővel megspékelve.

Lustaság fél egészség- délelőtt 11 óra körül indultunk a szállásról. Addigra már útitársat is toboroztunk Kati tesója személyében. Ő aztán mindannyiunk közül a legfelkészültebben indult neki az útnak. Nem volt sem megfelelő ruházata, sem túrafelszerelése, de még biciklije sem. Ja, és utoljára tinédzser korában ült bicón, amikor még  munkába járt vele. Most hirtelen megszállta a bátorság (vagy inkább vakmerőség), hogy márpedig ő igenis megmutatja, ki a legény a nyeregben. Oké. Farmer gatya szára ollóval levág, ingujj feltűr, hátizsák jó hazai paprikás kolbásszal megrak, és irány a közeli szálloda, ahol kölcsönöztünk neki egy Genesis trekking gépet 2000 HUF-ért egy napra.

Utunk Hegykő irányába indult, majd hamarosan véget is ért, mert a kölcsönzött bringa hátsó kereke durrdefektes lett, valami éles frincfranc kivágta a külsőt. Kis bosszankodás, enyhe kétségbeesés következett, mert a mi 26-os belsőnk nem passzolt a trekking kerékbe, pótbelső meg nem járt a kölcsönbiciklihez. A közeli benzinkúton felvilágosítást kaptunk egy helyi bringás szervízről, amit jó 25-30 perces gyaloglás után el is értünk. Odaérve, "épp menni készültem" üdvözlés fogadott, de a tulaj azért végül is hosszas pepecselés után megoldotta a problémát (A mester egyébként nem állt a helyzet magaslatán- de erről majd később).

Ezt a kényszerpihenőt leszámítva első megállónk Fertőd volt, ahol kívülről (nem mertük a őrizetlenül hagyni a gépeket, és órákat ácsorogni a pénztár előtt) megcsodáltuk az Esterházy-kastélyt. Aztán ismét nyeregbe pattantunk, és folytattuk az egyre kellemetlenebbé váló utat.

 

 

Ahogy közeledtünk a hajdani határátkelőhöz, egyre erősebb szembeszéllel kellett megküzdenünk, amire rátett egy lapáttal a kerékpárút borzalmas minősége. Leromlott, és a két oldalról benőtt gaztól iszonyatosan keskeny- szinte egy nyomvonalú utat képzeljetek el, ahol a szembejövő cangások épphogy csak ki tudják kerülni egymást.  A szél meg egyre csak fújt…

 Az első osztrák település Pamhagen volt, majd következett Apetlon, ahol felfedeztük, hogy a trekking bicikli hátsó kerék csavarja kilazult, és a kereket csak a szentlélek tartotta a helyén. Ennyit a szervíz minőségi szolgáltatásáról. Szerszám nem volt nálunk, de egy kedves magyar párost leszólítva ez a gondunk is megoldódott, és a kölcsönkulccsal jól meghúztuk a kilazult csavarokat.
Ezen a szakaszon találtunk bringás büfét közvetlenül a kerékpárút mellett. A kemény szembeszél bizony felemésztette energiánk egy részét, amit helyi specialitással pótoltunk. A nevére már nem emlékszem, de pont olyan íze volt, mint az almás pitének, csak sokkal nagyobb és almásabb kivitelben.

A kiadós süti után  Illmitz felfedezése következett. Itt nagyon oda kellett figyelnünk, mert sokféle kerékpárút találkozott a városban. Úgyis mondhatnánk, hogy Illmitz a kerékpárutak városa. El is tévedtünk, ahogy kell- már majdnem kiértünk a városból, amikor egy út menti térképet találtunk, a helyes útiránnyal. Innét már gyerekjáték volt megtalálni a komp kikötőt- már csak azért is, mert az összes bringás oda tartott. Komolyan mondom, vonultak sorban- mint nálunk május elsején, csak épp cangával. A hajót épp elcsíptük. Megvettük a 6 eurós jegyet, feldobáltuk a gépeket, és már indultunk is. A képen láthatjátok, hogy a hajó szinte csak biciklisekkel volt tele. Úgy tűnik, sógoréknál trendi dolog bicajra pattanni és azzal erre- arra tekergészni. De az is lehet, hogy ők sokkal egészségtudatosabbak, na meg persze sok az idejük és pénzük. (A városok vendéglátóipari egységei tele voltak bicikliző, evő- ivó emberekkel, akiket előcsalt a pünkösdi napsütés.)

Jó volt látni, hogy az osztrákok egészen pici gyerekekkel is meg tudták oldani a túrázást különböző módokon. Ki utánfutóval, ki tandemmel, volt, aki gyereküléssel.  Jópár nyuggert is láttunk nagyon komoly, karbon vázas (500.000-1.000.000 Ft értékű) kerékpárral. (Nem vagyok benne biztos, hogy ki tudják használni.)

 

 

Húsz perces ringatózás után Mörbisch-ben kötöttünk ki, onnét pedig a magyar határ felé gurultunk, illetve másztunk, mert elkezdődtek a partok. Elfogyasztottuk a vitt hazai kolbit kenyér kíséretében, amitől új erőre kaptunk a maradék kilométerekhez. Fertőrákoson át Balfot érintettük, ahol az ásványvizet palackozzák, majd Fertőboz, és Hidegség következett. Errefelé a települések között rossz minőségű volt az út. Ezt már több helyen is olvastam korábban, de most sajnos saját magam is megtapasztalhattam. A bicikli út olyan hullámos volt, mint egy mángorló, úgyhogy mire hazaértünk, vibrált minden porcikánk, és szerintem a bicajok is megkapták a magukét.

Feltűnt az is, hogy alig vannak tájékozódást segítő táblák, ami egy külföldi turistának biztosan gondot tud okozni. Az egyik faluban mi magunk is eléggé bárgyún nézegettük a táblákat, mert nem volt egyértelmű, merre folytatódik az út.

Délután 5-kor értünk a szállásra. 57 km-t összesen 6 óra alatt tettünk meg, beleszámítva a hajóutat, az eltévedéseket, a deffekt okozta mizériát is.
Összességében jól éreztük magunkat, kivéve talán Kati tesóját, aki a végén már alig bírt nyeregben maradni, annyira fájt a hátsója. Tény és való, hogy betétes nadrág nélkül nem szabad nekivágni 10 km-nél hosszabb útnak, mert túra helyett könnyen tortúra lehet belőle ;)

Azért nagyon kíváncsi vagyok a tó másik felére, amit az idő rövidsége, és kellő erőnlét hiányában most nem tudtunk meghódítani, de talán majd egy másik alkalommal már erről is beszámolhatok.

 

Címkék: bringatúra kerékpárút kerékpártúra balf hidegség fertő tó fertőrákos fertőd illmitz mörbisch fertőhomok fertő tavi apetlon

Hármashatár túra

 2008.08.30. 20:43

Az egész úgy kezdődött, hogy nagyon unatkoztunk szombat délutánonként. 

Amikor eldöntöttük, hogy a következő cél a Hármashatárkő meghódítása lesz, már csak egy ahhoz közeli szállást kellett keresnünk. A legkézenfekvőbbnek Felsőszölnök tűnt, ahol –hála az internet áldásainak– találtunk egy helyes kis vendégházat, amit mindenki agyba-főbe dicsért, milyen szívélyesek a házigazdák, milyen csodálatos a környezet, stb. (a nevét nem szeretném leírni, elég róla annyit, hogy nekünk inkább csak kellemetlen élményeink maradtak róla. Az első pillantásra bűbájos, figyelmes szállásadóink hölgy tagjáról a második napon kiderült, hogy egy zsémbes boszorkány. Alig vártuk, hogy elbúcsúzhassunk tőle. Erről ennyit. Külön kétoldalas történet lenne, ha leírnám, mi mindenben volt ott részünk.)

De vissza a túrához!

A nagy kiruccanás az érkezésünket követő napon, délelőtt 10 óra körül kezdődött egy borzalmas, kialvatlan éjszaka után. Egész éjszaka a közeli harang kongását kellett hallgatnunk. A szerkentyű úgy volt beprogramozva, hogy negyedóránként jelezte az időt, ami annyit jelentett, hogy mi akaratlanul is az órákat számoltuk. De mit nekünk fáradtság! Alig vártuk, hogy végre kibiciklizhessünk a hegyekbe. Kicsit izgultunk, hogy vajon el fogunk-e tévedni, lesznek-e turista jelzések, mennyire durva terep vár ránk, stb...

A térképet minden esetre a nadrágom zsebébe süllyesztettem, mert már tudtam, hogy nélküle minden esélyem megvan a többszöri eltévedésre.  A jelek ugyanis általában hirtelen szoktak eltűnni a szemünk elől, hála a gondos piktoroknak, akik ötévente egyszer – leginkább lakott területen, de ott aztán ötméterenként– szokták frissíteni a felfestéseket (ha nem így van, akkor bocs’, mindenesetre a határ túloldalán egyszer sem volt ilyen jellegű problémánk).

 

A szállásról kilőve keresztülszeltük a falut, s ahogy lassan elfogyott az aszfalt, először döngölt földúton tekertünk tovább. Apránként elhagytuk a házakat, pincéket, és nemsokára hamisítatlan erdő illatot éreztünk.  Megérkeztünk a „rengetegbe”.

 

Mielőtt valami romantikus erdei bicajtúra képe villanna be, elmondom, hogy a látvány igen lehangolt bennünket. Szemét az út két oldalán, kátyúk, és sár, sár, sár. Na, ezt is csak itthon tapaszaltuk.

Az első komolyabb emelkedő után találtunk egy magaslest. Bicaj le, felkapaszkodtunk az árnyat adó építménybe, és fentről gyönyörködtünk a csodálatos tájban. Aztán folytattuk utunkat az erdőben, az egyre durvább –a változatosság kedvéért meredek kaptatókkal, kisebb- nagyobb gödrökkel tarkított– terepen. Ja, és megint bokáig érő sár… Eltévedni ezen a szakaszon még véletlenül sem lehet, hacsak nem vagy gyengénlátó, vagy nem éjszaka indulsz neki az útnak. Itt ugyanis gyakran találtunk jeleket, amiken úgy tűnt, még meg sem száradt a festék. Az utolsó 50 méter bizonyult a legfárasztóbbnak: utunkat egy kidőlt fatörzs nehezítette, ami ki tudja, mióta feküdt keresztben az ösvényen, mert mellette már ki volt taposva egy másik utacska. Hja, nehéz lehet onnét elvonszolni egy magamfajta turistának. Na, nem baj, majd legközelebb szervezek oda egy csoportos túrát és akkor végre szabaddá tesszük az utat.

Akinek sok lenne a hirtelen emelkedő, annak egy lépcsős alternatíva is rendelkezésére áll közvetlenül a csúcs előtt. Ha felérsz, a 384 m magas pontra, bőven kipihenheted a fáradalmakat, hiszen tucatnyi pad, esőbeálló, mini játszótér (ha esetleg maradt volna még energiád) fogad –hála a gondos sógoroknak. Klassz sziesztázó hely, kivéve, ha teljesítménytúrára vállalkoztál. Mert akkor választhatsz, hogy melyik irányban folytatod a menetelést, montizást. Mi eldöntöttük (feldobtunk egy húszast), hogy először szlovéniai levegőt szeretnénk szívni.

Gondozott, széles úton gurultunk lefelé, minden kanyarban egy-egy meglepetés fogadott, hol a helyi növényzet illatát, hol az ott élő madarak hangját bemutató szerkezet tűnt fel. Kátyú, sár sehol, a magyar dagonya után itt korzózni lehetett. Leérve a „hegyről” megérkeztünk Trdkovába. Nagyon bájos kis település minden épületre ki lehetne pingálni, hogy "tiszta, rendes ház" (hehe). Egy kis tekergetés, és fényképezgetés után úgy döntöttünk, hogy itt már elég a jóból, vissza a Hármashatár kőhöz, bekukkantunk Ausztriába is. Nos, az odavezető út a szlovéniaihoz hasonlatosan kiváló minőségű volt, csak úgy repültünk lefelé a lejtős szerpentinen. Szomszédaink –valószínűleg a bicajosokra gondolva– az utat jól megtűzdelték kényelmes, "pihenős" szakaszokkal, így lejtős, és vizszintes részek váltakoztak, sőt, néha egy kis emelkedőt is találtunk. Igazán nem kellett beleszakadni. Hamarosan megpillantottuk Kölbereck házait. Az első látnivaló a falu szélén álló presszó, ahol később, már hazafelé kértem vizet a kulacsainkba a nem túl szívélyes kocsmáros asszonytól. Lehet, hogy kár volt elárulnom neki, honnét jöttünk :-) Oberdrosenig (Rábaőr) bringáztunk, és akkor fordultunk vissza, amikor már láttuk a völgyben Jennersdorfot. Annyira vitt magával a szuperjó aszfaltút, hogy legszívesebben csak gurultunk, gurultunk volna… Komolyan mondom, igazi bringás paradicsom. Szóval erőt vettünk magunkon és hazafelé vettük az irányt. Odafelé még nem is tűnt fel annyira a különbség, de most szinte fizikai fájdalmat okozott a látvány. Ahogy átértünk a magyar oldalra, nagyon elszégyelltük magunkat. A sáros, fatörzzsel, akadályokkal nehezített, színes műanyag szemétkupacokkal díszített út láttán megállapítottuk, hogy tényleg jópár évtizeddel vagyunk lemaradva.

 

A szívélyes fogadtatás jeleként valami hülye kátyú eltörte Kati a műanyag pedálját, az Acera hátsó váltója pedig keserves hangon jelezte ellenszenvét (ellentétben az én ezer éves STX váltómmal, ami már elég sok pofont kapott, de soha nem szólt vissza, csak dolgozik, és dolgozik). Hát hiába, kezdő montis alkatrészek nem a magyar hardcore terepekre valók. Biciklis computert még mindig nem sikerült beszereznünk, így a megtett távolságokról fogalmunk sincs, de talán legközelebb.

 

Este nézegettük a térképet, hogy merre tekergésszünk másnap. Légvonalban a legközelebbi falu Kétvölgy, ahová csak turistaúton keresztül lehet eljutni (hurrá, újabb izgalmak!). Egész jó kis körnek tűnt, dimbes-dombos, változatos tájon át. Amikor másnap délelőtt egy újabb kialvatlan éjszaka után indultunk, a közeli, 382 m magas János hegyet céloztuk meg elsőként. Utunk első része megegyezett a tegnapival, majd kisvártatva- egy sikeres eltévedés után- kapásból partmászás következett. Sajnos olyan erős volt az emelkedő, hogy tolni kellett a bicikliket, de nem sokkal később kárpótolt bennünket az erdő és a mellette megbújó kis pincék festői látványa.  Felső Jánoshegy, majd Alsó Jánoshegy után egy műútra érkeztünk, ami Alsó- és Felsőszölnököt kötötte össze.

Kb 500 m után ismét erdőben folytatódott a túra, és már jött is a következő magaslat meghódítása, de itt már kevésbé lelkesen. Mindjárt az elején egy tüskés bokor támadott meg, ami jól összeszurkálta a combomat. Voltak sáros dagonyák, aztán jó kis zúgatások lefelé, ami annyit jelentett, hogy az addig összeszedett sárral szépen beterített bennünket a gumi. Ráadásul többnyire én mentem elöl, de igen sokszor meg kellett állnom, mert a hátam mögül Kati ordibálása és p...a- f…sz szavakkal tarkított cifra káromkodása nem sok jót ígért.

Amikor végre Kétvölgybe érkeztünk, meglehetősen elcsigázottnak éreztük magunkat, pedig a táv másik fele még várt ránk. Kerestünk hát egy alkalmas helyet, ahol elfogyaszthattuk az útravalónkat. Vizet egy temető kútjából tankoltunk- hm, a legjobb. Friss, hűs, mindig megmenti a szomjas vándorokat. Eltekertünk egy lovastábor mellett, amit a házőrző ebek nem vettek túl jó néven, majd jött egy sűrű, boszorkányos erdő. (Egész úton egyetlen egy gombászóval találkoztunk, rajta kívül egy teremtett lélek sem járt  ezeken az utakon, ami meg is látszott az útvonal minőségén, mert néhol olyan sűrű volt a növényzet, és olyan észrevehetetlen az ösvény, hogy azt hittük, talán az erdő banyájának átka ért el bennünket.)

 

De végül is megleltük a jelzést egy fán, és alatta az ösvényt. Így lassan elértük a Kakas dombot 347 m magasságon, innen már csak le kellett gurulnunk a Szerelem völgybe. Egy farm mellett tekerve az ottani ebeket is igen morgós kedvükben találtuk, de szerencsére még időben el tudtunk iszkolni, és épségben visszaérkeztünk Felsőszölnökre. Elfáradtunk- ezúttal nem csak fizikailag, idegileg is.

 

Címkék: bringatúra kerékpártúra felsőszölnök kétvölgy hármashatár bringatúra hármashatár kerékpártúra hármashatár kerékpárral a hármashatárnál trdkova rábaőr jennersdorf oberdrosen